Szeptember 10-én, vasárnap a dél-lengyelországi Markowa faluban a katolikus egyház boldoggá avatja az egykor ott élt hétgyermekes, vértanúságot szenvedett teljes Ulma családot. A megszálló náci németek végezték ki őket 1944. március 24-én. Azért kellett meghalniuk, mert üldözött zsidókat bújtattak házuk padlásán. A legidősebb gyerek nyolc, a legfiatalabb egyéves volt, a hetedik, egy pár hónapos magzat anyja kivégzésének pillanatában jött a világra.
A boldoggá avatási eljárást a Vatikán 2003-ban indította el, Ferenc pápa tavaly decemberben hagyta jóvá a család vértanúságáról szóló dekrétumot.
Az ünnepi szentmisét Ferenc pápa képviseletében Marcello Semeraro bíboros, a Szentté Avatási Ügyek Dikasztériumának prefektusa mutatja be csaknem ezer lengyel és külföldi pap (köztük sok lengyel misszionárius) és több mint 80 püspök részvételével. Ezenfelül még 1500 kórustag és zenész, valamint mintegy 600 meghívott vendég vesz részt a ceremónián. Egész Lengyelország készül az ünnepségre, kiállításokat, koncerteket, vetélkedőket és tudományos konferenciákat tartanak. Ferenc pápát a liturgia után kapcsolják Rómából, ahol az Úrangyala imádság keretében áldását adja a markowai esemény résztvevőire.
Példátlan esemény
A szülők, Józef és Wiktoria Ulma földművesek voltak, néhány hektáron gazdálkodtak a kárpátaljai vajdaságban fekvő falujukban. Kivégzésük az üldözött zsidókat segítő lengyelek vértanúságának jelképévé vált, ma ezen a kis településen működik a Zsidókat Mentő Lengyelek Múzeuma.
Először fordul elő a katolikus egyház történetében, hogy egy egész családot, köztük egy, még az anyja méhében élő magzatot emelnek oltárra.
Ez idáig csak arra volt példa, hogy egy szentnek, például Lisieux-i Szent Teréznek a szüleit is kanonizálták. A gyerekek vértanúsága melletti legerősebb érv az „aprószentek” evangéliumi története volt: őket Nagy Heródes zsidó király ölette meg Betlehemben és környékén, amikor megtudta, hogy a napkeleti bölcsek rászedték, nem árulták el neki a kis Jézus tartózkodásának helyét, akitől a hatalmát féltette. Az akkori, két éven aluli zsidó gyermekek sem tudatosan vállalták a mártíriumot, az egyház mégis szentként tiszteli őket.
A történet másik megindító eleme, hogy zsidók és keresztények, akiket összeköt a közös egyistenhit, Markowában együtt szenvedtek vértanúságot: Józef és Wiktoria Ulma három zsidó család nyolc tagját, régi ismerőseiket rejtegette, vélhetően 1942 végétől kezdve. De a legmegrendítőbb a még anyja méhében élő magzat halála. Nincs neve, és nem ismerjük a nemét sem.
Boldoggá avatása nagyon erős jel egy olyan világban, amely rendszeresen tör meg nem született magzatok életére
– mondta Witold Burda atya, a boldoggá avatás posztulátora a Do Rzeczy lengyel hetilapnak nyilatkozva.
Hajtóvadászat az utolsó zsidóig
A Lengyel Főkormányzóságban a német megszállók feltehetőleg még 1941-ben elhatározták az összes zsidó kiirtását. E célból indították meg 1942 márciusában a „Reinhard-akciót”, amely ugyanazon év augusztusának első napjaiban érte el Markowát. A zsidókat felszólították, hogy jelentkezzenek a német hatóságoknál. A megszállók szándéka az volt, hogy munkatáborba vagy megsemmisítőtáborba fogják hurcolni őket. A faluban élő zsidók többsége nem tett eleget a parancsnak, több mint ötvenen a környékbeli erdőkbe vagy más, nehezen megközelíthető helyre menekültek. A németek hajtóvadászatot indítottak utánuk, melynek során a rejtőzködők csaknem felét megtalálták. Huszonkilenc zsidót a helyi lengyelek, Ulmáékon kívül még tíz másik család a saját házába fogadta. Az Ulma család lelepleződése és kivégzése után egyik család sem tette utcára a nála menedéket talált zsidókat.
Ennek köszönhetően a német megszállást Markowában huszonegy zsidó túlélte.
Az Ulmáék házában bujkáló zsidókat valószínűleg a németeket kiszolgáló lengyel „kék rendőrség” egyik tagja adta fel, aki korábban valószínűleg még segítette őket. A feljelentés oka az lehetett, hogy a zsidók állítólag visszakövetelték tőle elkobozott vagyontárgyaikat. Az illetőt később a németek ellen harcoló föld latti lengyel Honi Hadsereg halálra ítélte és kivégezte.
1944. március 24-én Ulmáék házának udvarán megjelent egy német csendőrosztag Eilert Dieken hadnagy vezetésével, akinek parancsára először a zsidókat, utánuk Józef és Wiktoria Ulmát, majd pedig a gyerekeket lőtték agyon. Dieken a háború előtt is rendőr volt. A háború vége után néhány hónapig „karanténban” tartották, vizsgálták, hogy nem követett-e el háborús bűnt, de nem találtak semmit. Az NSZK-ban visszavették a rendőrséghez, ahol egészen a 60-as években bekövetkezett haláláig szolgált. Munkaviszonyába bizonyára beleszámították a háborús éveket is.
Felebaráti szeretet
Mi motiválta az Ulma házaspárt arra, hogy élete kockáztatásával üldözött zsidókat bújtasson? Alapvetően mély vallásosságuk, a felebaráti szeretet gyakorlása. Újszövetségi szentírásukban alá volt húzva az irgalmas szamaritánusról szóló jézusi példabeszéd, mely zsinórmértékül szolgált számukra. Megtekinthető a helyi múzeumban, az adott példabeszédnél kinyitva. Mellette Józef vagy Wiktoria ceruzával írt bejegyzése: „tak” (igen, úgy van).
A több évszázados lengyel–zsidó együttélés nem volt mentes konfliktusoktól.
A német megszállás idején akadtak olyan lengyelek is, akik feladták zsidó honfitársaikat. Tanúvallomások, könyvek, filmek szólnak erről. De sokan voltak, akik mentették az üldözötteket. A jeruzsálami Jad Vasem Intézetben a Világ Igazai között a lengyelek vannak legtöbben. Ezt a kitüntető címet 1995-ben post mortem Józef és Wiktoria Ulma is megkapta, a Jad Vasem internetes oldalán élettörténetük is olvasható. Azt írják róluk, hogy a „lengyel vértanúság” jelképévé váltak a holokauszt összefüggésében.
A lengyelek is megszenvedték a csaknem hatéves náci német megszállást, bár gázkamrába nem vitték őket. Becslések nagyjából három-három millióra teszik a lengyel és a lengyel zsidó áldozatok számát. Érthető, hogy a lengyelek súlyos sértésnek tekintik, ha külföldön, időnként még manapság is „lengyel haláltáborokról” beszélnek, noha ezeket a táborokat a megszállók állították fel. 2018-ban a lengyel parlament emiatt módosította a nácizmus és kommunizmus bűneit kutató Nemzeti Emlékezet Intézetéről (IPN) szóló törvényt: eszerint három évig terjedő börtönnel büntethető az, aki a lengyel népet vagy államot felelőssé teszi a Harmadik Birodalom által elkövetett bűntettekért.
Vajon elvárható lett volna a lengyelektől, hogy nagyobb számban vegyenek részt a zsidómentésben? 1941-től kezdve a hitleristák csak az általuk megszállt szovjet területeken, illetve Jugoszláviában és Lengyelországban vezették be a halálbüntetést üldözött zsidók bújtatásáért. De csak Lengyelországban érvényesítették ennyire brutálisan, ahol az összes családtagon, rokonokon, sőt a családdal kapcsolatban álló idegeneken is végrehajtották. A németek, látva, hogy még így sem tudják megtörni a lengyeleket, még tovább szigorították a megtorlást, azokat is halálbüntetéssel sújtották, akiknek tudomásuk volt zsidók rejtegetéséről, de nem jelentették nekik.
A mélyen vallásos család vértanúságát a kommunizmus évtizedeiben elhallgatták, emléküket csak a rendszerváltás után elevenítették fel.
2004-ben emlékművet állítottak nekik, az avatáson az egyik túlélő markowai zsidó, Izaak Seagal is megjelent. Biztatására a következő években több ezer izraeli fiatal látogatott a faluba. Később megnyílt a Zsidókat Mentő Lengyelek Múzeuma.
Zsidó részről semmilyen kifogás nem merült fel a boldoggá avatással és az ünnepséggel szemben, amely remélhetőleg hozzájárul a lengyel–zsidó és lengyel–izraeli viszonyban még fennálló nézeteltérések, ellentétek elsimításához.
Borítókép: Az Ulma család sírhelye (Fotó: AFP/NurPhoto/Artur Widak)
