Ukrajnában történelmi hagyományai vannak a korrupciónak, különösen annak felső szinteken elkövetett típusának. A Szovjetunió összeomlása után – a privatizációs visszaélések és egyéb hatalmi átrendeződések eredményeként – az ország az oligarchikus struktúra és a káros politikai berögződések fogságába esett, amelynek negatív következményei a mai napig érezhető, mély sebeket ejtettek az állam normális – közkedvelt nyugati szóhasználattal élve – „jogállami” működésén, írja a Tűzfalcsoport.
Sokat mondó tény, hogy a felső szinteken megjelenő korrupció definícióját az Európai Számvevőszék éppen egy korábbi, Ukrajnával foglalkozó jelentésében értelmezte: „A magas szintű hatalommal való olyan visszaélés, amely kevesek javát szolgálja, és széles körben súlyos kárt okoz az egyéneknek és a társadalomnak.” Vagyis a közjavak jogtalan eltulajdonítása a közhatalom birtokosai által, amely nemcsak a közintézményekbe, összességében pedig az ország vezetőibe vetett bizalmat zülleszti le, hanem a szabad versenyt és a gazdasági növekedést is akadályozza. Mindez valamelyest magyarázza azt a meglehetősen atipikus helyzetet, hogy
még az országot egyébként feltétel nélkül támogató nyugati politikai vezetők és pénzemberek is elvárják az ukrán vezetéstől, hogy szabjon gátat a határain belül uralkodó korrupciónak.
Ennek ellenére erősen kérdéses, hogy voltaképpen mennyire veszi komolyan ezt az igényt a nyugati szövetségi rendszerekhez csatlakozni vágyó Ukrajna. Ha ugyanis megnézzük az elmúlt évek korrupcióval összefüggő felméréseit, világosan látszik, hogy a balliberális érdekek megrendeléseit kiszolgáló szervezetek sem tudják úgy alakítani a mutatóikat, hogy azok kedvező eredményekkel záruljanak a kelet-európai országra nézve, amely:
• a háború kitörése előtt a Global Initiative against Transnational Organized Crime (GITOC) bűnözési indexén a világ 193 országa közül a 34., míg Európában a harmadik legrosszabb;
• a Transparency International korrupciós rangsorában 2021-ben a 180-ból az 59., míg 2022-ben a 65. legrosszabb helyet érte el.