– Áprilisban vette át a Türk Államok Szervezete (TÁSZ) budapesti irodájának vezetését, ám turkológusként és egykori ankarai nagykövetként korántsem ismeretlen önnek a türk világ és a diplomácia. Eddigi pályafutása során mit tapasztalt, hogyan tekintenek a törökök, valamint a belső-ázsiai népek a magyarokra?
– Pozitívan, aki egyszer járt Törökországban, az tudja, hogy ha meghallják, hogy „madzsar”, a legegyszerűbb ember is azonnal boldog lesz, az ember vállát veregeti és azt hangoztatja, hogy testvérek vagyunk. Kisebb mértékben, de Közép-Ázsiában is szimpátiával tekintenek ránk. Jóleső érzés, mert a világnak nincs sok olyan része, ahol kimondom, hogy magyar vagyok, és egyből a nyakamba borulnak. De hadd mondjak pár szót a tapasztalataim előzményeiről, arról, hogyan csöppentem bele a diplomáciába mint szakember – általában külön pálya a kettő. Tudományos pályára készültem, török nyelvet, irodalmat és történelmet tanultam, Belső- és Közép-Ázsia különösen érdekelt, előbbi történetéről könyvet is írtam; diplomatát pedig a történelem csinált belőlem. A rendszerváltáskor 45 éves voltam, és a Külügyminisztériumot is elérték a változások a 90-es évek elején, akkor kerestek meg, hogy nem mennék-e ki Törökországba. Meglepődtem, nem készültem rá, de végül rövid tanakodás után elvállaltam az isztambuli főkonzuli pozíciót. Az első év vége felé viszont telefonáltak, hogy az ankarai nagykövet missziója lejár, nem venném-e át a tisztséget. Nagy megtiszteltetés volt, igent mondtam. A törökországi diplomáciában öt évet töltöttem el, majd négy évvel később újból visszahívtak az egyetemről a Külügyminisztériumba, 1999–2003 között Teheránban voltam négy évig nagykövet. 2003-ban tértem haza, azóta az Eötvös Loránd Tudományegyetem Török Filológiai Tanszékén folytattam professzorként a tudományos karrieremet, majd nyugdíjba menetelem után professor emeritus lettem.
– Milyen tervekkel vette át az iroda vezetését?
– A megbízás olyan váratlanul jött, mint annak idején a Külügyminisztérium és a két nagyköveti megbízatás. Nyugdíjasként a tudományos munkámat folytattam, nem sokat gondoltam a diplomáciára. Sajnos időközben történt egy tragédia, a nálam tíz évvel fiatalabb Hóvári János kollégám – aki szintén turkológus volt, valamint a Külügyminisztériumban dolgozott helyettes államtitkárként és nagykövetként különböző országokban – tavaly augusztusban tragikus hirtelenséggel elhunyt. Az irodát 2019 óta vezette, ám halála után hosszú ideig betöltetlen maradt a pozíció. Nehéz volt olyan embert találni, aki a török világban és a diplomáciában is jártas, a TÁSZ irodájának élén ugyanis csak diplomataként, tapasztalatok nélkül nem lehet olyan jól ellátni a feladatokat. Végül engem kértek fel az iroda vezetésére.