Aki nem akart művész lenni

Mindenki mást akar. Aki csordultig van tehetséggel, az hétköznapi életet szeretne élni, csendes, családi körben olvasgatni a kandalló mellett, akinek pedig nincsen tehetsége, az színpadról álmodik, dezodorral a kezében énekel a tükör előtt vagy titokban táncol a fürdőszobában. Pedig legtöbbször az embernek nincs választási lehetősége, ráadásul a hollywoodi karriertörténetek legnagyobb része is hazug dramaturgiára épül. Akkor viszont hogyan is néz ki a művésszé válás folyamata cukormázas hollywoodi giccsöntet nélkül? Icíar Bollaín spanyol filmrendező ezt kutatja legújabb filmjében, amelynek címe: Út a királyi operába.

A kubai balett-táncos története is példázza a kiemelkedő tehetségek elmagányosodását Forrás: Cirko Film

Egy olyan életrajzi filmről van szó, amelyben Carlos Acosta kubai születésű balett-táncos életét ismerhetjük meg. Az Út a királyi operába című film egyik érdekessége, hogy a felnőttkori énjét maga Carlos Acosta játssza. A film nem a táncos pályaképére, nem a sikereire és a karrierjére helyezi a hangsúlyt, még csak nem is az életrajzára, hanem a művésszé válás folyamatát kívánja bemutatni. Nehéz a dolga, mert a hollywoodi hazug és giccses történetektől eltekintve kevés az olyan mű, amelyet elődjének mondhat. Aki ugyanis igazán tehetséges, az nem akar művész lenni. Szívesen csinálja, amiben tehetséges, mondjuk baráti körben, de ennél tovább nem menne. Nem arról van szó, hogy lusta lenne, ha gyakorolni kell, hanem arról, hogy átoknak érzi az áldást, élete megrontójának.

A kubai balett-táncos története is példázza a kiemelkedő tehetségek elmagányosodását
Fotó: Cirko Film

Így van ezzel Carlos Acosta is. Bár édesapja már kisgyerek korában felfedezi, hogy miféle isteni adománnyal rendelkezik fia, a gyerek hallani sem akar arról, hogy balett-táncos legyen. Spanyolország legjobb balettiskolájában is megerősítik, hogy a fiú született tehetség a láb­ujjától a feje búbjáig, sőt még az iskola tanárai is azt gondolják, hogy nem sokszor nevelhetnek olyan gyereket, aki esélyes a világsztárrá válásra. Csakhogy a korabeli társai cicafiúknak csúfolják a balettos növendékeket, és ezt szinte lehetetlen elviselni egy vagány, férfias és egyre inkább kamaszodó kölyöknek. Nagyjából ez a mélyben lévő konfliktus lényege: a barátok elvesztése. Minél többet tanul, minél többet dolgozik az igazán tehetséges ember, annál magányosabb lesz, mert általában a környezete kiveti magából. Leginkább féltékenységből. Ez a film is erről szól: a magányról. Ahogy a művésszé válás folyamata is általában szembenézés a magánnyal.

Icíar Bollaín remekül felépített és érzékenyen megrendezett történetét nem egykönnyen felejti el a néző, de érdekes módon nem a főszereplő táncos hagyja a legmaradandóbb nyomot a lelkünkben, hanem az apa. Az apa, aki nem hagyja, hogy fia elfecsérelje istenadta tehetségét. Még azon az áron sem, hogy fia jó időre megutálja őt. Világunkban, amikor mindenkit a saját boldogsága érdekel, mert a reklámok is azt mondják, hogy megérdemeljük folyamatosan a jót, nagyon nehéz értelmezni egy apa motivációját, aki minden rosszat, konfliktust, gyűlöletet magára vesz hosszú évekre, hogy ne csak táncost, hanem művészt is neveljen a fiából. Az egyik legnagyobbat.