A száműzött

Mózes Attila a kortárs magyar irodalom egyik legkiválóbb írója volt, bár a munkásságát kevesen ismerik, és mindmáig a kulturális láthatár peremére van száműzve Magyarországon.

Mózes Attila (1952–2017) írót a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) posztumusz tagjává választották – olvashattuk a Petőfi Irodalmi Múzeum keddi közleményében. Ez örömhír, mert Mózes Attila a kortárs magyar irodalom egyik legkiválóbb írója volt, bár a munkásságát kevesen ismerik, és mindmáig a kulturális láthatár peremére van száműzve Magyarországon. Erdélyben többen emlékeznek rá, hisz erdélyi volt.

Mindez persze közhelyesnek hangozhat, de nem az, mert sajátosan magyar történet az övé: mivel zseni volt, a kulturális illetékesek – irigységből vagy ideológiai megfontolásból – nem adtak „életteret”, értsd pénzt, paripát, metróplakátot neki (ugyanezek a körök szokták kinyilatkoztatni azt, hogy a másik oldalon nincsenek valódi értékek). 2012-ben Márai Sándor-díjat kapott, hazánkban egyéb díjjal nem tüntették ki. Pedig Mózes Attilának a világirodalmi nap alatt is helye van.

Kevés író volt képes nála hitelesebben ábrázolni az emberi kapcsolatok színét-visszáját, a kötelezően ördögit és a puszta, sivár emberit, láttatni a „gonosz” erő – a kommunizmus vagy metafizikai értelemben valami még rosszabb – mechanizmusát, ami az egész világot mozgatja. Ismeretlenségének emellett az az oka, hogy regényei zömét 1989 előtt adták ki, és azóta sem jelentek meg újra. Ezért valóban örömhír, hogy az életműve a DIA részeként felkerül a világhálóra, mert így mindenki hozzáférhet az antikváriu­mokban is alig fellelhető kötetekhez, köztük a világirodalmi rangú, az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című regényéhez, amely egy alkoholista zongoraművész szürreális látomása a körülöttünk ólálkodó gonoszról.

A kommunista cenzúra ezt nem engedte megjelenni, de minderről hallgassuk meg őt magát: „Én ebben a világban – eltekintve egy-két Teréz anyától – jobbára csak a gonosz színeváltozását, újabb és újabb arcát, újabb és újabb fenyegetését tudtam felfedezni. (…) Született pesszimizmusomnál fogva – csak azt láttam meg a világban, ami ferde. De az az író köpjön szemen (mondjuk így), aki végül is nem ezt látta meg benne. Az egész világirodalom – ha nem tévedek – erről szól.” A száműzött visszatér, reméljük, hogy itt is marad.