Fotó: Budapest Film
Hajduk Károly minimális színészi játékkal oldotta meg a magányos és halott lelkű férfi feltámadását, Szőke Abigél viszont nem fogta vissza magát, felszabadultan játssza az átváltozást kamasz lányból fiatal nővé. Feltámadás és átváltozás – erről szól ez a film. Kettősük megfelelő mennyiségű feszültséggel szolgál ahhoz, hogy egy pillanatig se legyen unalmas az alkotás, amelynek a fő kérdése persze az, hogy egymásba szeretnek-e. A kortárs művészfilmes világ kilencven százalékában ez a történet a szerelemről szólt volna, arról, hogy kiskorúság ide vagy oda, az óriási korkülönbség ellenére szerelem bontakozik ki a szemünk láttára, aminek örülni kell. Ha pedig nem örül az ember, mert tudja jól, mennyire éretlen még lelkileg egy kamasz, hiába is szólhatna, korunk ugyanis a szerelmet helyezi mindenek fölé, még akkor is, ha kódoltan bele fog pusztulni minden szereplő.
Tóth Barnabás filmje szembemegy a korunk diktálta trendekkel. Ő még véletlenül sem egy szerelmi kapcsolatot mutat be. Persze a filmben mindez a felnőtt férfi érettségén és bölcsességén, higgadtságán és életről való ősi tudásán múlik. Korunkban ez a lovagias magatartás példaértékű. Van tehát egy fiatal „hercegnő” és egy idős, harcba belefáradt, sérült lelkű, búsképű „lovag”. A lovag, mert gondoskodó apja lesz a lánynak, megmenti őt a lélek tornyának magányából, figyelemmel, hasznos együttléttel, egymás meghallgatásával. A lány, mert mindennél hálásabb megmentéséért, a mulandó szerelménél is nagyobb ajándékkal jutalmazza a férfit: apjának fogadja, élete végéig apaként szereti őt. Miután mindketten megtalálják a korban magukhoz illő párt, boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Ezen a hagyományos értékrendet közvetítő példázaton érdemes egy csöppet elgondolkoznia mindenkinek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!