„– Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?
Elpirultam.
– Hát, kérlek… azt nem lehetett… Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni… Te tévedtél… A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész… aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj… és nem is tudnék elkészülni vele… Hanem írtam erről egy csinos szonettet… egy előkelő revü hozta… és tetszett… és azóta jobban fizetnek…
Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban” – olvashatjuk Karinthy Frigyes a Találkozás egy fiatalemberrel című tárcanovellájában. A művészetekben az egyik legizgalmasabb téma, ha az ember találkozik fiatalkori önmagával. A legtöbbször a fiatal-én a dédelgetett álmok, tervek megvalósítását kéri számon, de a mélyben nyilván arról van szó, hogy másként gondolkodik egy kamasz a világról, mint egy középkorú vagy egy idős ember. A populáris kultúra is szereti ábrázolni ezt a fajta szürreális találkozást, legutóbb Ang Lee, a legendás filmrendező, akinek nevéhez többek között a Tigris és sárkány, valamint a Pi élete köthető, dolgozta fel Gemini Man címmel és Will Smith főszereplésével. Itt azt a kérdést vetik föl, hogy a tanítvány túl tudja-e szárnyalni a mesterét. Általában úgy tárgyalják a műfaji filmek ezt a kérdést, hogy a tanítvány egy idő után azt gondolja, túlnőtt a mesterén, majd temérdek kihívás után rá kell jönnie, hogy hiányzik valami kicsinyke, de fontos tudás, amiért vissza kell még mennie a mesteréhez. Sokszor már a visszakullogás aktusa elegendő ahhoz, hogy teljes legyen a kép, mert az alázatos ember bizonyosan többet ért és lát a világból.
Fotó: Mafab
A Gemini Manben Will Smith bérgyilkost játszik, akit saját fiatalkori klónja kezd el üldözni, akinek ugyanolyan képességei vannak, mint neki. Eleinte nem bírnak egymással. A film központi kérdése, hogy elegendő-e a képességek klónozása. Nyilván nem, és ebben hozza az amúgy nem túl bonyolult fordulatokkal bíró alkotás a mester és tanítványa közötti viszony műfaji filmekre jellemző ábrázolását. Érdekes, hogy ezt a filmet huszonkét évvel ezelőtt írták. Majdnem le is forgatták, de aztán azt gondolták, a filmes technika még nem tart ott, hogy hitelesen ábrázolják a megfiatalított hasonmást. Az megint csak más kérdés, hogy egy jó sminkes csodákra képes, és egy jó színész remekül el tudja játszani fiatalabb vagy idősebb énjét, de ma a műfaji filmek esetében a látványon van a hangsúly, valamiféle félreértelmezett ultrahitelességen. Annyira fontos ma a látvány, főleg a háromdimenziós mozik esetében, hogy a Gemini Man alkotói a klasszikus 24 kép/másodperces felbontás helyett ötszörös sebességgel 120 képkockával dolgoztak, ami élesebb képminőséget eredményez. Ez a film motoros üldözéses jelenetében érződik talán a legjobban, amely döbbenetesen látványosra sikeredett.
