Négy Kerekes István nevű fotográfus dolgozik ma Magyarországon. Közülük az egyik 1977-ben Marosvásárhelyen született, majd Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetem testnevelés karán végzett, ahová élsportolóként került be. Gerelyhajítóként a román válogatottat erősítette. Tizenkilenc éves koráig nem fogott fényképezőgépet a kezébe, s később a fotózáshoz szükséges tudást is autodidakta módon sajátította el. Marosvásárhelyen úszóedzőként dolgozott, amikor 2004-ben az akkori párja biztatta, hogy küldje be a képeit a Nők Lapja fotóriporteri pályázatára, hátha sikerül elnyernie a második díjat, a kétszemélyes utazást Kréta szigetére.
Edzés közben hívták fel, hogy megnyerte a verseny nagydíját s vele a fotóriporteri állást a lapnál. Kerekes Istvánnak akkoriban hat olyan versenyzője volt, akikkel több mint negyven országos bajnokságot nyertek, közülük ketten országos csúcstartók voltak. Úgy döntött, nem hagyja ott őket. Cserébe a Nők Lapja felajánlotta neki a görög utat, a második helyezettnek pedig az első díjat: a mai napig ő az újság fotóriportere.
Fotó: Kerekes István
Kerekes Istvánt három évvel később szintén úszóedzés közben értesítették, hogy elnyerte a Földgömb Magazin nagydíját – a közel egy hónapos Laosz–Thaiföld–Vietnam körutazást. A fotográfus 2008-tól állandó szerzője a magazinnak, a Van képünk rovatban jelennek meg a fotói. Tizenkét éve él Mosonmagyaróváron, ahol testnevelő tanárként dolgozik. Ezenkívül egy budapesti fotósiskolában tart előadásokat. Szíve szerint főállású fotográfusként tevékenykedne. Kedvenc helye Erdély, tíz éve jár vissza. Jól ismeri a tájat, szüleivel kiskorától minden hétvégén kirándultak. Sokat járt Máramarosban, ahogy ő mondja, a „haverekkel” is, akik madarászok voltak. Yelena című fotója 2009-ben készült.
– Egy júniusi napon a siklóernyős barátommal Máramaros felé vettük az irányt, hátha sikerül egy egyedi arcot elkapni – meséli Kerekes István.
– A falu szélén elváltunk egymástól, de nem sokkal később telefonált a barátom, hogy az egyik házban látott egy hintázó kislányt, nézzem meg. A kertben dolgozó nagymamától megkérdeztem, hogy készíthetek-e fotókat az unokájáról. Persze, mondta, majd pálinkával kínált. Vele beszélgettem, mikor a kislány felnézett ránk. Akkor vettem észre, hogy milyen különleges arca van. De ahogy elkezdtem fotózni, elkezdett pózolni. Én viszont azt a pillanatot szerettem volna elkapni, ami megragadott benne. Nagyon izgalmas fényviszonyok között tizenöt-húsz portrét készítettem róla. A nap sugarai megsütötték a farakás melletti lemezeket, melyekről nagyon érdekes szórt fény jött a kislány arcára. A nyertes portré is egyedi lett, örülök neki, a kis mosoly és a ragyogó szemei sokat dobnak a képen, mégis picit távol áll attól a pillanattól, amikor felfigyeltem rá. Este letöltöttem a gépemre a fotókat, s láttam, hogy van bennük erő, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen sikereket érek el velük.
