Minden magyar egyet akart

Nem, nem, soha! feliratú ceruzák, Muráti Lili stílusát utánzó nők tízezrei, félmillió ember közös imája az Eucharisztikus Világkongresszuson – a második világháború kitörését megelőző két utolsó békeévben beért a bethleni konszolidáció politikája, Magyarország megerősödött, a kultúra minden ága virágzott, a Felvidék és Erdély egy részének visszatérése pedig az egész magyar társadalmat fellelkesítette. Sajnos kérészéletű öröm volt. A Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Világ 1938–1940 című, időszaki kiállítása az akkori magyar életérzést próbálja összegezni, és persze azt is meg lehet tudni, hogy mennyit ért igazából a sokat emlegetett havi kétszáz pengő fix.

Akkoriban világnézettől függetlenül voltak közös nemzeti ügyek Fotó: MTI/Mónus Márton

Bizonyos balliberális körökben máig szokás fintorogni a Horthy-korszak hallatán, a két világháború közötti rendszerre kígyót-békát kiáltó kommunista történetírás kliséi és téveszméi ugyanis nem koptak ki a köztudatból. Pedig a korszakban a magyar tudomány és művészet hihetetlen eredményeket ért el, a háború pedig sajnos elhalasztotta, az azt követő berendezkedés meg is szüntette a polgári kormányzatok társadalmi gondok orvoslására kidolgozott terveit. Ráadásul sokan elhallgatják azt a tényt, hogy ekkor nagyjából egy szinten voltunk Ausztriával, a kommunizmus viszont ázsiai pályára térítette az országot.

Ez persze csak a gazdasági, politikai környezet, de hogy mi volt igazán felemelő ebben az időszakban, azt az akkori Szabadság téren álló, négy irredenta szobor terrakotta másolata jelképezi. A korszakban az volt az igazán lélekemelő és csodálatos, hogy a több pártra szakadt, különféle világnézetű magyarság egységesen lándzsát tört a területi revízió mellett, és ez a vágy áthatotta az egész társadalmat a szélsőjobboldaltól a szélsőbaloldalig. Kit erősebben, kit gyengébben, de voltak közös, nemzeti ügyek, melyek ellen senki sem szállt síkra.

A korszak magyar filmcsillagjait, a mozit, a sajtót, a divatot, az iskolák hazafias nevelését, a hadsereg fejlesztését, a Szent István-emlékév és az Eucha­risztikus Világkongresszus eseményeit, a mindennapi falusi és városi életet, az árakat és fizetéseket – egyszóval a korszak életét és életérzését mutatja be a Magyarságkutató Intézet és a Kodolányi János Egyetem által szervezett Magyar világ 1938–1939 című kiállítás, okosan egyensúlyozva a mindennapok története és a politika, a közelgő világégés fenyegetése között. És ez nem egy nosztalgiatúra, a kiállítás szövegei elfogulatlanul írják le az utolsó két békeév történéseit, nem rejtik véka alá a korabeli gondokat sem, mint például a parasztságot szorongató megoldatlan földkérdést.

Akkoriban világnézettől függetlenül voltak közös nemzeti ügyek
Fotó: MTI/Mónus Márton

Láthatjuk a Turán különvonat államfői kocsijának installációját, amelyen elfért a Horthy Miklós személye körüli teljes apparátus a szárnysegédektől kezdve az orvoson át a szakácsig. Ezt a szerelvényt 1928-ban építette a MÁV, hisz a Budapestet megszálló román csapatok ellopták a millenniumi udvari különvonat díszes kocsijait, a magyar gazdaság pedig ekkor tudott megengedni magának egy ilyen értékű reprezentációs kiadást. Horthy ezzel Bécsbe, Kenderesre és vadászni is járt, de ezen utazott a visszatért Nagyváradra is. A vonatot megidéző installáción láthatjuk az eredetit díszítő angyalos címert, és egy másik címerkülönlegességet is rejt a tárlat.

A kiállítás szervezése közben azonosítottak egy második világháború vége óta elveszettnek hitt műtárgyat: egy keményfából faragott, falburkolatba illeszthető, gyönyörű magyar államcímert (amely a kiállítás tervezőjének otthonát díszítette, és egy 1938-ban készült fényképen fedezték fel). Az 1902-ben készült, 1944 óta elveszettnek hitt címer a Parlament Delegációs termének szónoki emelvényét díszítette, itt számoltak be a Monarchia közös miniszterei, a Horthy-korban pedig nemzetközi eseményeket tartottak benne, hazai és külföldi vezető politikusok beszéltek előtte – a nagyközönség most láthatja először.

A könyvesboltot és papírkereskedést ábrázoló kirakattól viszont jóval többet vártam volna el, hisz nyilván korabeli könyveket láthatunk ott, de ezt a részt sokkal átgondoltabban is bemutathatták volna. Gondoljunk csak arra, hogy Püski Sándor 1938-ban nyitotta meg a könyvesboltját, a Magyar Élet Könyvkiadót pedig 1939-ben alapította, mégsem utal erre semmi, de a harmincas évek végének olyan nagy hatású magyar könyvei is elférnének a „könyvkereskedés” félig üres kirakatában, mint például Németh László A minőség forradalma című munkája.