Utóbbival már a harmadik írásban találkozunk, mindnyájunk szerencséjére – hisz a történelmi emlékezet felszíne sajnos bulvárszerűen kihegyezett minden negatívumra, ezért amikor egy felszínességhez szokott, tájékozatlan mai ember olyanokat olvas, hogy „A külső vár neve: ország, a belső vár neve: faj”, minden további vizsgálódás nélkül azt hiszi, hogy ez valami náci disznóság. Görömbei András közérthetően tisztázza a kérdést, kifejtve, hogyan mondott nemet Németh az embertani fajfogalomra és igent az erkölcsi fajfogalomra, melyre erkölcsi és kulturális kategória formájában volt szüksége. „Ha higgadtan olvassuk eszmefuttatásait, nyilvánvalóvá válik, hogy az ő kulturális és morális fajfogalma nem kirekesztő. Esszéin végigvonul nyitottságának a hangsúlyozása” – így a szerző. És ezzel a maga ajánlotta higgadtsággal tér ki Németh híres-hírhedt tipologizálására, mikor irodalmunk nagyjait (és kortársait) mély és híg magyarokra osztotta. Görömbei is úgy véli, a fogalmak rosszak, hisz a többség értékítéletet hall ki belőlük, nem pedig a Németh szándéka szerinti jellegbeli különbséget: „[…] mai üzenete mélyebb értelmű kategóriáinál: azt sugallja, hogy egy nemzeti kultúra – függetlenül alkotóinak eredetétől, faji és osztályhelyzetétől – azokat a műveket, életműveket tudja igazán a sajátjának, melyek e nemzet sorskérdéseinek mély átérzéséből emelkednek az egyetemes kultúra rangjára”. Nagy, érvényes figyelmeztetése, igénye az is, hogy „A magyar író legyen művelt. Nincs rosszabb magyar, mint aki csak magyar, s hazai kátyúkban akarja prófétává cuppogni magát. De a műveltség legyen igazán az, s ne félreértett nyugati modoroskodás.”
