Szórakoztatás világégésben

Távol álljon tőlünk, hogy háborús időket emlegessünk a járvány láttán, de a most kialakult veszélyhelyzet és a megszokottól eltérő, csöndesebb életforma sokakban felidézi a háborúval járó általános bizalmatlanság és bizonytalanságérzet atmoszféráját. Érdekes felidézni, mit adott a színház a világégés idején a foglyoknak, hogy váltak maguk is színházcsinálóvá és végső soron miként segítette hozzá őket a játék a túléléshez.

Az Első Magyar Tábori Színház társulata gázmaszkkal felszerelve. Az orosz arcvonalon, 1917 áprilisában Fotó: OSZMI

Békeidőben nehéz elképzelni, hogyan is működtek a frontszínházak, amelyek az egyes fogolytáborokban próbálták megteremteni a polgári élet hangulatát az első világháború idején. Az Első Magyar Frontszínház több mint egyéves működését 1917 áprilisától 1918 nyaráig ismerjük, megannyi fotó, grafika és plakát alapján. A társulat bejárta az orosz, a szerb, az olasz és a román frontot, a vándorlás során készített fotóanyag nemcsak színház-, de hadtörténeti szempontból is érdekes.

A követendő példa a német hadvezetés, az Armee-Oberkommando volt, amely 1917 márciusában kezdeményezte, hogy magyar színtársulatot szervezzenek a fronton harcoló katonák szórakoztatására. Az előkészület munkái­ban az Országos Színészegyesület is részt vett, a szervezéssel Komjáthy János színigazgatót bízták meg. A társulatot a kultuszminisztérium támogatta: havi négyezer koronát kaptak, a hadvezetés pedig vasúti kocsit bocsátott rendelkezésükre, ezekben éltek a színészek, akiket tisztekhez méltó ellátás illetett meg.

Az Első Magyar Tábori Színház társulata gázmaszkkal felszerelve. Az orosz arcvonalon, 1917 áprilisában
Fotó: OSZMI

Néhány éve, a centenárium évében az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet önálló tárlatot szervezett a frontszínház működésének bemutatására, megemlékezett a harcok szünetében rögtönzött, katonák által rendezett színielőadásokról is. A tárlat hét-nyolc tábort mutatott be, ahol felléptek színészek, hiszen a színháztörténetnek nagyjából ennyiről van tudomása, de sokkal több olyan lehetett, ahol színházszerű programok voltak. Egymáshoz közel eső táborokban még vendégelőadásokra is meghívták egymást a színházak.

Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet feljegyzései szerint a frontszínházak műsorát alapvetően meghatározta az ideiglenes játszóhely, a színtársulat száma és összetétele. Nem tudták színpadra vinni a korszerű színpadtechnikát, bonyolult díszletmegoldásokat követelő műveket, és nem lehetett szó nagy létszámú drámai művek bemutatásáról sem. Minden korlát ellenére a frontszínházak vezetése igyekezett a fővárosi színházak újdonságaival megismertetni a fronton lévőket. Az említett nehézségek miatt inkább csak a kabaréműsorban sikerült ezt a törekvést maradéktalanul megvalósítani. A szervezők arra is ügyeltek, hogy csak magyar szerzők művei szerepeljenek a műsoron. Úgy látszik, ezzel is növelni akarták a hazafias lelkesedést.

A színházteremtés a frontvonal másik oldalán is jelen volt: a szibériai magyar hadifoglyok 1915-től fogolyszínházakat is létesítettek.

A hadifoglyok által létrehozott színházak működését, színészeit és „színésznőit” őrző dokumentumok a magyar hadifoglyok küzdőképességének, találékonyságának, életszeretetének legyőzhetetlenségét tükrözik. A legutolsó dokumentált rendezvény 1919 novemberében Krasznaja Recskában volt, ahol a Csárdáskirálynőt játszották. A hadifogoly-színtársulatot 1920 januárjában feloszlatták.

A fogolytáborokban zajló színházi életről meglehetősen kevés forrás maradt fenn, így nehéz elképzelni ezt a tevékenységet. Egy bizonyos, hogy az irodalmi igényesség és a művészi érték helyett az összetartozás, a lelki erőnlét és a nemzeti identitás megőrzése volt e produkciók küldetése.