A nagyok közeli rokona és méltó társa, az akkori klasszikus magyar irodalom egyik legfrissebb hajtása korán, 1938. június 7-én költözött a magyar Pantheonba. Halála mindenütt osztatlan részvétet keltett, ahol magyarok élnek s ahol gyönyörködhettek remekbe-faragott verseiben, fölényes műveltségéről tanúskodó hírlapi cikkeiben. Temetése 1938. június 10-én délután, a római katolikus egyház szertartása szerint ment végbe, melyet az a Márton Áron vezetett le, aki hamarosan Erdély püspöke lett. A költő koporsója a Házsongárdi temető halottas kápolnájában volt fölravatalozva. A temetésen több mint 1500 ember vett részt, közöttük a kolozsvári magyar társadalom színe-java, a helikonista írók, a kolozsvári újságírók, valamint a katolikus egyház valamennyi előkelősége. Temetése után egy évig ideiglenes nyughelyen pihent, s földi maradványait csak halálának első évfordulóján helyezték az időközben elkészült Dsida-sírboltba, melyen a költő 1935. július 9-én kelt sírfelirata olvasható, abban pedig olyasmire kéri a magyar embereket, amit soha nem tudnak megtenni:
„Megtettem mindent, amit megtehettem,/ kinek tartoztam, mindent megfizettem,/ elengedem mindenki tartozását,/ felejtsd el arcom romló földi mását.”
Fényképéről 82 évvel halála után is kamaszos mosolyú, majdnem gyerekarc néz ránk: az élet nem ért rá összebarázdálni vonásait, oly hamar hagyta itt e földi világot. „Karcsú, csinos jelenség volt, nyílt, kedves arca üdítően s szinte mosolyogtatóan gyermeki” – írta róla Áprily. Marton Lili, író, műfordító, a kolozsvári Ellenzék újságírója szerint szelíd arcú, fiatal férfi volt, leírhatatlan bölcs szelídséggel. Marton a már kórházban ápolt költőről azt írta, hogy olyan törékeny volt, mint egy nagyon éteri, kicsiny, márványból faragott szobor.
Művészetében is a magával hozott és makacsul őrzött gyermek teljes játékkészségével alkotott. Költészetét legnagyobbrészt a tiszta lírának fénye táplálta: mindvégig magmaradt gyermeki léleknek, ki a fényben szeret játszani, elmerülni és fejlődni. Miután 1937 nyarán megnősült (Imbery Melindát, Imbery János dési majd kolozsvári zenetanár és karmester leányát vette feleségül), gyermekségéből magával hozott játszó kedve még egyszer színes mesevárat építhetett verseiben.
Amikor meghalt, fiatalabb volt, mint Csokonai Vitéz Mihály vagy József Attila, kivel a költő ugyancsak levelezett. Csokonaival nemcsak a korai elmúlásban rokon. Az a keserédes hang, az a dallamos fájdalom, vérző könnyedség, égető ezüst csobogás, mely a nagy debreceni öregdiáknak sajátja volt, visszhangzik művészetében, gyarapodva 20. századi rokonainak vívmányaival. Egyik legnagyobb költeménye, a Csokonai sírjánál a magyar nemzethez és földhöz való örök hűség igéit hirdeti.
Első verseskötete, a Leselkedő magány 1928-ban jelent meg. Ezt követte 1933-ban a Nagycsütörtök című kötet, melyről a Brassói Lapok 1933. november 26-i számában azt olvashatjuk, hogy Dsida Jenő ezzel a könyvével az erdélyi magyar költők legelsői közé emelkedett, azoknak a nagyon keveseknek egyikévé, akik a vajúdó és visszhangtalan magyar versnek újra utat nyitnak az olvasók felé. A Nagycsütörtök versei a magyar nyelv minden színével pompáznak, a formai tökéletesség minden gazdagságával csillognak, áradó és minden új benyomásra mohón kész fiatalságot hordoznak. Nevetnek és lángolnak, vagy épp könnyeznek és sötéten elborulnak. A fiatal költő az érzések minden skáláján mesteri könnyedséggel játszik: a magányosság zsoltáraitól a megtalált szerelem dalain keresztül jut el az egyetemes emberszeretet zengő himnuszáig.
Harmadik verseskötete az Angyalok citeráján, 1938-ban, már halála után jelent meg, s versei mintha életen túli messzeségből, angyalok citeráján szólnának hozzánk. E költemények zenéje oly halk és finom, hogy érezhető belőlük, hogy alkotójuk a legmagasabbra jutott el, ahová ember és költő eljuthat: a megnyugváshoz Istenben és az emberekben. Lírai kötetei mellett ránk hagyta olaszországi útjáról szóló útinaplóját, egy kis riportkönyvet, mely Magyar karaván Itálián keresztül címmel 1933-ban jelent meg.
Az Angyalok citeráján tartalmazza a Tükör előtt című monumentális verskompozícióját, melyben a két világháború közötti erdélyi irodalom önmeghatározó eszmeáramlatának, a transzilvanizmusnak, a magyar nemzeti magatartás szinte végrendeletszerű esszenciáját fogalmazta meg.
A Psalmus Hungaricus egy tiszta lélek emeltfejű vallomástétele a magyarság mellett, melynek sorai minden magyar ember szívében dalolnak örökké: hogy a meghurcolt, megfeszített és szétszakított magyar nép és kálvária jelképei a feltámadt Krisztus Szent Sebei. Ahogyan Dsida Jenő A költő feltámadása című versében olvasható:
„És akkor/ lám, fölemelkedik/ Ő./ Ajtóhoz tántorog/ és kimegy Ő./ A tártölü fenyves alatt/ mellébe özönlik/ a hűs levegő,/ meghajlik a szirti fenyő,/ a sok suhogó/ fa-titán.// S Ő/ elrohan alkonyi fényben/ egy lángszinü lepke után.”
Verseivel magyarul hosszú ideig oly kevesekhez szólt. Lássuk, ismerjük meg a költőt és értsük meg üzenetét, amint pillangót kerget az alkonyi fényben!
A megemlékező írás a Magyarságkutató Intézet jelent meg.