– Olthévízen született, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban játszott, majd 1987-ben a román kommunisták üldözése elől családjával Magyarországra menekült. Azóta itt él. Nem hiányzik a szülőföldje?
– Hát persze hogy hiányzik, de leginkább a táj, amely belém ivódott, és néhány derék ember, aki még ott él, és valamikor az életem része volt. A szülőföldet az emberek néha el szokták hagyni ilyen-olyan okok miatt, viszont a mi egyetlen hazánkat, a Kárpát-medencét, ha nem muszáj, ne hagyjuk el! Olykor, ha úgy adódik, itthonról hazamegyek. Kedvenc helyem Kézdivásárhely.
– Erdélyi magyarként könnyen be lehetett illeszkedni a késő Kádár-kor társadalmába, vagy akadtak nehézségek?
– Nyilván hogy akadtak nehézségek, sőt a mai napig vannak nehézségek, mert magunkon hordozzuk (akár a személyin is egy hivatalban), hogy honnan jöttünk; és bizony, ma is előfordul, hogy rögtön más szemmel néznek ránk. De ezt már megszoktam, nekem nincs miért szégyenkeznem. Erről az állapotról a volt férjem, a gyermekeim apja, Molnár H. Lajos regényeket írt, de talán ő sem tudná egy rövid interjúválaszban a helyzetünket összefoglalni. Megtette viszont például a Levelek a hazából a honba című tárcafolyamában, illetve a Volt egyszer egy udvar című nagyregényében is.
– A Nemzeti összetartozás estjén Trianoni harangok címmel tart előadást. Lelki értelemben nem megterhelő újra átélni ezt a trianoni fájdalmat egy fellépés során?
– A színésznek ez a dolga, erre tette fel az életét. És valójában nem az számít, hogy én mit élek át, az a lényeg, hogy sikerül-e a nézőkben ezt a nemzedékeken át hordozott fájdalmat enyhítenem. Az estemben a trianoni békediktátum által okozott közösségi és egyéni tragédiák elevenednek meg verses és énekes formában, mely tragédia nemzedékeken át elkíséri a magyarságot.

Fotó: Bach Máté
– Ezek közül melyik érintette meg a legjobban?
– Ha a sok alkotás közül egyet kellene kiemelnem, Hervay Gizella Nosztalgia című versét említeném, amely a szétszóródott magyarságnak a haza és az otthon iránti fájdalmas, lélekölő vágyakozásáról szól, és amely így kezdődik: „Egy nap hazamegyünk fapados vonaton, / nem viszünk mást, csak a régi szavakat”. Az otthon keresése, sajnos, a trianoni területeken élő magyarság körében is majd száz éve tart, nem kell ahhoz elvándorolni, hiszen túszként élnek az elbitorolt területeken.