Nagy karriert futott be a bűn és kérdésköre

Ha van valami, ami korunkban is igazi, mélyreható borzongásra készteti az elgondolkodó embert, és amellyel kapcsolatban csak nehezen jut nyugvópontra, legyen bármennyire „felvilágosult” is, az a bűn (és) kérdésköre. Annyi réteg rakódott rá a szó jelentésére (kezdve azzal, hogy nehezen tisztázható már az eredeti mibenléte is), hogy egy egész életre adhat gondolkodnivalót az arra alkalmas elméknek.

A bűnről szinte lehetetlen megállapításokat tenni – legalábbis eddig ezt hittem. A Magyar Művészeti Akadémia folyóirata, a Magyar Művészet idei második – kivitelezésében is gyönyörű – száma azonban meggyőzött róla, hogy igenis lehet a bűn beszédtéma, és ha újat mondani nem is mindig lehet, rejtett vagy eddig kevésbé látszó összefüggésekre szépen rá lehet világítani a témában. Nagyon izgalmas tanulmányok követik egymást – nyilván meg sem próbálom itt mindegyik szöveget akár csak megemlíteni, annyi érdekesség van, de mindig találok magamnak különleges szövegeket (miután ismételten kicsodálkoztam magam, micsoda szellemi tőke és potenciál rejtőzik egy-egy újabb lapszám mögött), amelyekkel tüzetesebben is foglalkozom (még ha ez csupán annyit jelent is, hogy egy-két mondat után mutatok belőle igen fontos megállapításokat).

Buji Ferenc nyitótanulmánya – Permanens forradalom – Európa üdvtörténet-filozófiai vázlata – igen mélyen szántó gondolatokat tartalmaz és bővelkedik erős megállapításokban (mindez igen komoly gondolati rendszerbe szedve): „Kétségtelen: a bűnök általában véve sokkal nagyobb »karriert« futottak be a kereszténységben, mint az erények. Elegendő ezzel kapcsolatban csak arra gondolni, hogy a hét főbűn milyen hangsúlyt kapott a keresztény kultúra elmúlt évszázadaiban, s hány meg hány képzőművészeti feldolgozása született részint e bűnöknek, részint pedig túlvilági következményeiknek. Ami viszont az erényeket illeti, azok csendesen meghúzódtak a háttérben, és a képzőművészet is ugyancsak fukarkodott az ábrázolásukkal. Az egyetlen erény, amely a történelmi kereszténységben kiemelt szerepet kapott, a bűnökkel ellentétben nagyon is vérszegény szeretet. És éppen a bűn nagyon hangsúlyos fogalma az, amely a kereszténység egyedülállóan morális karakterét adja. Ugyanakkor pontosan ez az egyedülálló morális jelleg az, ami az újkori kultúra számára leginkább elfogadhatatlan a kereszténységben, ez az, ami az individuum autonómiáját és szabadságát a legnagyobb mértékben korlátozza. Individualizmus és erkölcs: e kettő kizárja egymást…”

Vagy nézzék Bánki Éva A bűn mint lehetőség című gondolatébresztő írásának részleteit: „Hiszen ki nyújt vigaszt azoknak, akik épp a kisszerűségük miatt szenvednek? Akik semmilyen dorbézolással, látványos bűnnel, kicsapongással, szenvedéllyel nem tudják magukra vonni atyjuk figyelmét? És ők többen vannak, mint a drámákban, költeményekben, filmekben, az emlékezet színpompás díszletei között lázadók. Akik szorgosan dolgoznak Kolumbusz hajóján – gyalulják az árbócokat, verik a kötelet, varrják a vitorlát –, de nincs bátorságuk tengerre szállni. Akik titokban azt kívánják, bár süllyedne majd el ez a hajó ezzel a pökhendi, folyton-folyvást Indiá­ról hablatyoló hajóskapitánnyal. […] Mert mit tegyünk azokkal, akik jóknak ugyan nem jók, de nem képesek a bűnre sem? Lehetséges-e ebből az állapotból megtérni?”

Sajnos több szöveg megmutatására nem maradt tér, de mindenképpen azt javaslom, olvassák el ezt a lapszámot, mert egész hátralévő évre (életükre?) ad elmélkednivalót.

Magyar Művészet. A Magyar Művészeti Akadémia lapja 2020/2.