…tartja a mondás. A magyar könnyűzene fiatal képviselőinek kiemelkedő alakjára, Siklósi Örsre gondolva húsba vágóan igaznak bizonyult ez az aforizma.
Az magyar zenei színtér ifjú képviselőinél ugyanis többnyire hibádzik valami. Napjainkban a zenész fogalma számtalan esetben összemosódni látszik a celeb fogalmával, pedig a kettő nem is állhatna távolabb egymástól. Sok esetben tehetséget is hiába keresünk az éppen aktuális felfedezettek között, az úgynevezett énekes-előadóművészek zenei és hangszeres tudásáról pedig inkább ne is beszéljünk.
A zenének, illetve a művészetnek (legyen az akár a szórakoztatóipar része) ugyanis nem arról kellene szólnia, hogy az adott szerző hogyan képes az egóját dalszövegeknek csúfolt mondathalmazokba önteni (lásd a modern nyugati mainstream által megfertőzött hazai koppintások tucatjait), vagy hogy kit milyen erős hátszél támogat anyagi és menedzseri fronton. Még kevésbé arról, hogy ki mekkora botrányokkal és PR-bombákkal képes minél nagyobb médiahisztit kelteni, és kivívni vele a közösségi média, a bulvársajtó és a forgalmazó cégek figyelmét, mozgó reklámtáblává satnyulva.
Természetesen találni pozitív példákat is, de olyat alig-alig, mikor a zenei tehetség, a kulturális érték és a legnagyobb hiánycikk, a szerénység összhangja még viszonylagos ismertséggel is jár (tisztelet a kivételeknek).
Fotó: MTI/Komka Péter
Siklósi Örs rendkívül fiatalon, önálló zenészként és az AWS zenekar tagjaként is képes volt megvalósítani mindezt. Pályatársai közül alig találni olyan dalszövegírókat, akiknek sorait akár csak összehasonlíthatnánk az ő sallangoktól, felszínességtől és önhittségtől mentes írásaival. Egy személyben testesítette meg a nagybetűs dalszerző-énekest, aki egy hazánkban csak igen szűk réteg által követett műfajban volt képes jóval nagyobb közönséget megszólítani, mint azelőtt bárki. Ez pedig önmagában sem akármilyen teljesítmény.
Ami azonban a legfájóbb ennek a fiatalembernek az elvesztésében – persze azon a nyilvánvaló tényen kívül, hogy egy 29 éves, tervekkel teli ember tragikusan hirtelen haláláról van szó –, az a tisztelet, az alázat és az odaadás, amit példaértékűen tanúsított a zene, a közönség és az embertársai iránt. A zenét és a szórakoztató kultúrát nem önmaga felemelésére használta, hanem úgy, ahogy azokat ideális esetben minden valamirevaló zenésznek kötelessége volna: a közönség és a magyar zenei kultúra felemelésére.
