Minden eszköztáram bedobom, amit a színművészetin tanultam, így csinálok, úgy csinálok, nem reagál. Őt nem lehet becsapni szemfényvesztéssel, hanghatásokkal. Arcom mimikája sem hat rá, mint ha nem is létezne. Nem hiszi el egy érzelmem se – pedig nagyon megtanultam arcomra kivetíteni, hangommal megjeleníteni. Amivel színészként a nézőimet megkönnyeztetem, az őt hidegen hagyja. Túl bölcs ez a macska – gondoltam magamban –, nem lehet átverni emberi játszmákkal, mű megjelenítésekkel. Többet tud rólunk, az emberről, mint mi magunkról.
Egyetlen dologra reagál, ha szagot érez. Igen, a szagokkal nem lehet hazudni, becsapni senkit! Végigfuttatja parányi fejében, hogy érdekli-e vagy sem a dolog, és csak utána reagál.
Ha kedvenc jutalomfalatját kínálom, sem tekint reám, engem kihagyván, ránéz a tányérjára, hogy miért nincs már ott a finomság vagy, hogy miért üres még mindig a tál, majd a kezemre néz, melyben tartom a falatot, hogy mikor mozdul, majd ugyanezt ismétli egyre türelmetlenebb tempóban. Egyéb nem érdekli, csak a jutalom, mert mint egy könnyű hölgyike, úgy érzi, hogy ő azt megérdemli, az neki jár, hisz ő a házunk legdekoratívabb eleme.
Stanislavski, a nagy színházi mester azt tanácsolta színész növendékeinek, hogy figyeljék a macskákat és tanuljanak tőlük. Szerinte
a színész is olyan kell legyen a színpadon, mint egy macska, fölösleges mozdulatot nem szabadna tennie soha, és csak annyit reagáljon bármire is, amennyit kell.
Én is úgy gondolom, hogy jó tanítómesternek bizonyult a cicánk, így őt fogom tanulmányozni ezentúl.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!