Hófehérke a tanítómesterem

Állítólag ma van a macskák világnapja, de nincs olyan színészi képesség, mellyel hatni tudnék a cicámra. Sem ma, sem máskor.

a színész is olyan kell legyen a színpadon mint egy macska Fotó: Zorkóczy Zenóbia

Állítólag ma van a macskák világnapja, de nincs olyan színészi képesség, mellyel hatni tudnék a macskámra. Sem ma, sem máskor.

Pedig színművészeti egyetemet végeztem, nem is beszélve arról, hogy tizennégy éves koromtól színészkedem, idestova harmincnégy éve. Suttoghatok vagy kiabálhatok neki bármilyen frekvencián, a füle botját sem mozdítja. Cicás verseket mondhatok neki a literatúra legjavából, nyávoghatok, mint a Macskák című musicalben, lábujjhegyen vagy négykézláb balettezhetek neki, hogy kényes érdeklődését felkeltsem. Még rám sem néz – nem úgy, mint a kutyám –, lekezelően továbbhúzódik, látva bolondos igyekezetem. Nem is merek belegondolni, hogy mi lehet a véleménye rólam, és a fent említett emberi művészetemről.

Hogy történhet meg az, hogy annak ellenére, hogy egy háztartásban élünk, alig tudom ölbe venni vagy magamhoz ölelni szeretetemben ezt a kicsi mimózát? Cicám méltósága, mohó szeretetem semmilyen jelét nem fogadja el. Mint királynő – hisz Hófehérkének hívják –, engedélyez időnként egy-egy alázatos érintést.

A színészek is olyanok kell legyenek a színpadon, mint a macskák
Fotó: Zorkóczy Zenóbia

Kínoz ez a cica! Látványával megbabonáz, puha melegségével megigéz, törékeny karcsúságával ámulatba ejt. Csodálni többnyire csak távolból lehet, vagy képzeletben, de érinteni sehogy, csakis ha ő dörgölőzik, mikor már nagyon éhes. Néha szeretném, ha egész nap éhes lenne, hogy etethessem, s míg eszik, hallgassam dorombolását és jóleső vadállati rágcsálását. De nem, ő egész nap úton van, tekereg, alig látom színét, s mindig jóllakottan jön haza. Biztos másoknak is tetszik – jegyzem meg féltékenyen –, mások is szeretik, és azért etetik. Jóllakottan sokszor hazasétál, elégedetten, öntörvényűen keres egy jó napos helyet az udvaron és leheveredik. Az egész család őt nézi, kukkolja, bámulja – a kutya is –, de ő ezzel egy pillanatra sem zavartatja magát, vagyis egy szempillantást is sajnál tőlünk, szegény földi halandóktól. Valószínű azt gondolja magában, hogy örüljünk annak is, hogy nézhetjük. Elégedjünk meg ezzel is. Ami viszont bevált vele kapcsolatosan, az a fotózás. Mint egy saját szépségétől megittasult sztár, hagyja, hogy körülötte forogjon a világ, annyit fotózhatom, amennyit akarom. Tudja, hogy minden porcikája hibátlan, sőt tökéletes, így annyira semmibe vesz, hogy még a szemét sem nyitja ki miattunk. Hiába szólok hozzá a legmézesebb hangomon, melytől még a halott férfiak is felébrednének – „miáú”– nem reagál.

Minden eszköztáram bedobom, amit a színművészetin tanultam, így csinálok, úgy csinálok, nem reagál. Őt nem lehet becsapni szemfényvesztéssel, hanghatásokkal. Arcom mimikája sem hat rá, mint ha nem is létezne. Nem hiszi el egy érzelmem se – pedig nagyon megtanultam arcomra kivetíteni, hangommal megjeleníteni. Amivel színészként a nézőimet megkönnyeztetem, az őt hidegen hagyja. Túl bölcs ez a macska – gondoltam magamban –, nem lehet átverni emberi játszmákkal, mű megjelenítésekkel. Többet tud rólunk, az emberről, mint mi magunkról.

Egyetlen dologra reagál, ha szagot érez. Igen, a szagokkal nem lehet hazudni, becsapni senkit! Végigfuttatja parányi fejében, hogy érdekli-e vagy sem a dolog, és csak utána reagál.

Ha kedvenc jutalomfalatját kínálom, sem tekint reám, engem kihagyván, ránéz a tányérjára, hogy miért nincs már ott a finomság vagy, hogy miért üres még mindig a tál, majd a kezemre néz, melyben tartom a falatot, hogy mikor mozdul, majd ugyanezt ismétli egyre türelmetlenebb tempóban. Egyéb nem érdekli, csak a jutalom, mert mint egy könnyű hölgyike, úgy érzi, hogy ő azt megérdemli, az neki jár, hisz ő a házunk legdekoratívabb eleme.

Stanislavski, a nagy színházi mester azt tanácsolta színész növendékeinek, hogy figyeljék a macskákat és tanuljanak tőlük. Szerinte

a színész is olyan kell legyen a színpadon, mint egy macska, fölösleges mozdulatot nem szabadna tennie soha, és csak annyit reagáljon bármire is, amennyit kell.

Én is úgy gondolom, hogy jó tanítómesternek bizonyult a cicánk, így őt fogom tanulmányozni ezentúl.