Tősgyökeres pestiből lett vajdasági színésznő

Jónás Gabriella évtizedek óta jeles művésze a határon túli magyar színművészetnek. Élete igen izgalmas és érdekes, hiszen született budapestiként – „belvárosi lányként” – huszonévesen került az akkori Jugoszláviába, a mai Szerbiá­ba, és vált a Vajdaság ismert színészévé. Ma is aktívan dolgozik, anyaországához sem lett hűtlen.

Fotó: Kovacs Attila WWW.KOVACSATTILAPHOTOGRAPHY.COM PH:[phone]

– Sűrű elfoglaltsága mellett azért nyomon követte a magyarországi színházi életet, és tartotta a kapcsolatot az itteni színészekkel, osztálytársaival?

– Kezdetben még igen, szorosak voltak a színházi kapcsolataim, amelyeket főiskolásként építettem ki, de később, éppen a megsokasodott feladatok, valamint a távolság miatt lazultak a szálak köztünk.

– Milyen különbséget lát a szerb és a magyar színházak közt?

– A hetvenes években többféle befolyás és hatás érte a vajdasági magyar színházakat, mert folyamatosan jelen voltak a jugoszláv tagköztársaságok meghatározó teátrumainak kiemelkedő rendezői éppúgy, mint a magyarországi és az erdélyi rendezők, mind más gondolati világgal, színházi hagyománnyal a tarsolyában. Nagyon sokat tanultam tőlük. Hogy mi a különbség? Nyelvtől és országtól függetlenül szerintem „csak” jó és kevésbé jó színházak vannak…

– Hol volt jobb színésznek lenni, Jugoszláviában vagy Szerbiában?

– Említettem, hogy a pályám kezdetétől komoly szerepeket kaptam, lubickoltam a jobbnál jobb feladatokban. 1991–’92-ben azonban darabjaira hullott Jugoszlávia, rá egy évre váltam meg a Szabadkai Népszínháztól, s kezdtem el hivatásos tanári pályafutásomat az Újvidéki Művészeti Akadémián. Utána már nagyon keveset dolgoztam színészként a Vajdaságban. Jöttek a polgárháborús évek óriási áldozatokkal, munkanélküliséggel, csonka családokkal. A gazdaság romokban állt, semmire nem volt pénz, legkevésbé a kultúrára. A semmiből kellett újra színházat teremteni a Kosztolányi Dezső Színház igazgatójaként, hiszen nem volt társulatunk, a Szabadkai Népszínház magyar társulatában is mindössze hárman maradtak… Nem is értem, hogyan sikerült mégis évadonként három-négy bemutatót tartanunk. Igaz, kérésemre jöttek kollégák Szegedről és Újvidékről is. Nehéz időszak volt, de túléltük.

– Hol tervezi további művészi életét, a Vajdaságban vagy Magyarországon?

– Ha azt mondom, hogy 1974 óta folyamatosan Szabadkán élek, és a férjem 2013-ban bekövetkezett halála után is maradtam, ez talán jelent valamit. Mindaddig folytatom a tanítást az Újvidéki Művészeti Akadémián, amíg a helyi törvények megengedik. Magyarországtól pedig soha nem szakadtam el teljesen, gyakran jártam, járok haza, két évig az egri színházban is játszottam. Jelenleg a szarvasi Cervinus Teát­rum, valamint a budapesti székhelyű Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház előadásaiban veszek részt koromnak megfelelő szerepekkel, persze csak akkor, ha engedi a járvány. Addig szeretném folytatni művészi munkámat idehaza és odahaza, míg azt megengedik fizikai és szellemi képességeim. Remélem, még sokáig…