– Mit szólt a családja és a szakma a meglepő döntéshez, hogy friss diplomásként a határon túl, az „ismeretlenben” szeretne karriert építeni? Miért ment Budapestről éppen a vajdasági Szabadkára? Elég szokatlan lépés ez egy kezdő színésztől…
– Valóban nem tudok rá más példát, de én tudatosan készültem a váltásra. Nem ismeretlen helyre mentem, hiszen a férjem, Korica Miklós a Vajdaságból, Magyarkanizsáról került a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és sokat mesélt a szülőföldjéről, a színházi életről. Várkonyi Zoltán osztályában ismerkedtünk meg, és már a harmadik évben összeházasodtunk. Közös életünket csak úgy tudtuk elképzelni, ha a diploma után ugyanabban a városban és ugyanabban a társulatban dolgozunk, így egyenes út vezetett Szabadkára, a Népszínházba. Négy hónapos fiunkkal, Péterrel 1974-ben költöztünk a „szomszédba”. Nem volt könnyű elmenni egy olyan országba, Jugoszláviába, amelynek nem ismertem a nyelvét, igen összetett kultúráját, történelmét és szokásait. A családom elfogadta a döntésemet, látták, hogy boldog vagyok, a szakma pedig nem foglalkozott velünk, a fővárosi színházak nem érdeklődtek irántunk. Vidékre mehettünk volna külön-külön, de meggyőződésünk volt, hogy egymástól több száz kilométer távolságból nem működött volna a házasságunk, így maradt Szabadka, ahol mindkettőnket tárt karokkal vártak.
Fotó: MTI/Molnár Edvárd
– Könnyen beilleszkedett?
– Igen, mert a színház vezetői megtalálták a helyünket a repertoárban. A kollégák is nagyon hamar megismertek, elfogadtak minket, és ami fontos volt nekünk, a közönség is. Nem is álmodtam ennyi szeretetről, megbecsülésről! A vajdasági kritikusok szintén dicsérték a játékomat, aminek igaz, nem minden kolléganőm örült, de ez csak még jobb munkára ösztönzött. Néhány év alatt megtanultam szerbül, tehát ez is segített a beilleszkedésben, a vajdasági városban hamar otthonra leltem.
– Milyen volt akkoriban a színházi élet Szabadkán, illetve a Vajdaságban, s milyen szerepeket kapott?
– Élénk színházi élet volt. Szabadkán működött a Narodno Pozorište, azaz a Népszínház, és a Dečje pozorište, a Gyermekszínház, két-két – magyar és szerbhorvát – társulattal. Újvidéken akkoriban kezdte meg munkáját az Újvidéki Színház, a Novosadsko Pozorište, egyelőre társulat nélkül, az Újvidéki Rádió színészeinek alkalmazásával. A Vajdaság nagyobb városaiban, mint például Újvidéken, Zomborban, Versecen szerb nyelvű társulatok működtek, de éltek és virágoztak a magyarul játszó amatőr társulatok is szerte a tartományban. Az akkori színházi vezetők odafigyeltek a fiatal színészeikre, és fontosnak tartották a fejlődésükért, hogy fokozatos terhelést kapjanak. Nem panaszkodhatom, a kezdetektől fogva komoly szerepeket kaptam. Például Euripidésztől és Sartre-tól a Trójai nőkben Andromachét, Brechttől A kaukázusi krétakörben Grusét, Shakespeare-től a Rómeó és Júliában Júliát – a férjem volt Rómeó –, Heltai Jenőtől A néma leventében Beatrixet, Dürrenmatt-tól az Angyal szállt le Babilonba című darabban Kurrubit, Lorcától a Bernarda Alba házában Adelát játszhattam. A közönség szeretete, megbecsülése mellett a vajdasági színházak találkozóin színészi díjjal ismerték el szerepformálásaimat.
