Tősgyökeres pestiből lett vajdasági színésznő

Jónás Gabriella évtizedek óta jeles művésze a határon túli magyar színművészetnek. Élete igen izgalmas és érdekes, hiszen született budapestiként – „belvárosi lányként” – huszonévesen került az akkori Jugoszláviába, a mai Szerbiá­ba, és vált a Vajdaság ismert színészévé. Ma is aktívan dolgozik, anyaországához sem lett hűtlen.

Fotó: Kovacs Attila WWW.KOVACSATTILAPHOTOGRAPHY.COM PH:[phone]

– Mit szólt a családja és a szakma a meglepő döntéshez, hogy friss diplomásként a határon túl, az „ismeretlenben” szeretne karriert építeni? Miért ment Budapestről éppen a vajdasági Szabadkára? Elég szokatlan lépés ez egy kezdő színésztől…

– Valóban nem tudok rá más példát, de én tudatosan készültem a váltásra. Nem ismeretlen helyre mentem, hiszen a férjem, Korica Miklós a Vajdaságból, Magyarkanizsáról került a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és sokat mesélt a szülőföldjéről, a színházi életről. Várkonyi Zoltán osztályában ismerkedtünk meg, és már a harmadik évben összeházasodtunk. Közös életünket csak úgy tudtuk elképzelni, ha a diploma után ugyanabban a városban és ugyanabban a társulatban dolgozunk, így egyenes út vezetett Szabadkára, a Népszínházba. Négy hónapos fiunkkal, Péterrel 1974-ben költöztünk a „szomszédba”. Nem volt könnyű elmenni egy olyan országba, Jugoszláviába, amelynek nem ismertem a nyelvét, igen összetett kultúráját, történelmét és szokásait. A családom elfogadta a döntésemet, látták, hogy boldog vagyok, a szakma pedig nem foglalkozott velünk, a fővárosi színházak nem érdeklődtek irántunk. Vidékre mehettünk volna külön-külön, de meggyőződésünk volt, hogy egymástól több száz kilométer távolságból nem működött volna a házasságunk, így maradt Szabadka, ahol mindkettőnket tárt karokkal vártak.

Jónás Gabriella Linda szerepében Csernik Árpáddal (Biff) Arthur Miller Az ügynök halála című drámájában
Fotó: MTI/Molnár Edvárd

– Könnyen beilleszkedett?

– Igen, mert a színház vezetői megtalálták a helyünket a repertoárban. A kollégák is nagyon hamar megismertek, elfogadtak minket, és ami fontos volt nekünk, a közönség is. Nem is álmodtam ennyi szeretetről, megbecsülésről! A vajdasági kritikusok szintén dicsérték a játékomat, aminek igaz, nem minden kolléganőm örült, de ez csak még jobb munkára ösztönzött. Néhány év alatt megtanultam szerbül, tehát ez is segített a beilleszkedésben, a vajdasági városban hamar otthonra leltem.

– Milyen volt akkoriban a színházi élet Szabadkán, illetve a Vajdaságban, s milyen szerepeket kapott?

– Élénk színházi élet volt. Szabadkán működött a Narodno Pozorište, azaz a Népszínház, és a Dečje pozorište, a Gyermekszínház, két-két – magyar és szerbhorvát – társulattal. Újvidéken akkoriban kezdte meg munkáját az Újvidéki Színház, a Novosadsko Pozorište, egyelőre társulat nélkül, az Újvidéki Rádió színészeinek alkalmazásával. A Vajdaság nagyobb városaiban, mint például Újvidéken, Zomborban, Versecen szerb nyelvű társulatok működtek, de éltek és virágoztak a magyarul játszó amatőr társulatok is szerte a tartományban. Az akkori színházi vezetők odafigyeltek a fiatal színészeikre, és fontosnak tartották a fejlődésükért, hogy fokozatos terhelést kapjanak. Nem panaszkodhatom, a kezdetektől fogva komoly szerepeket kaptam. Például Euripidésztől és Sartre-tól a Trójai nőkben Andromachét, Brechttől A kaukázusi krétakörben Grusét, Shakespeare-től a Rómeó és Júliában Júliát – a férjem volt Rómeó –, Heltai Jenőtől A néma leventében Beatrixet, Dürrenmatt-tól az Angyal szállt le Babilonba című darabban Kurrubit, Lorcától a Bernarda Alba házában Adelát játszhattam. A közönség szeretete, megbecsülése mellett a vajdasági színházak találkozóin színészi díjjal ismerték el szerepformálásaimat.

– Sűrű elfoglaltsága mellett azért nyomon követte a magyarországi színházi életet, és tartotta a kapcsolatot az itteni színészekkel, osztálytársaival?

– Kezdetben még igen, szorosak voltak a színházi kapcsolataim, amelyeket főiskolásként építettem ki, de később, éppen a megsokasodott feladatok, valamint a távolság miatt lazultak a szálak köztünk.

– Milyen különbséget lát a szerb és a magyar színházak közt?

– A hetvenes években többféle befolyás és hatás érte a vajdasági magyar színházakat, mert folyamatosan jelen voltak a jugoszláv tagköztársaságok meghatározó teátrumainak kiemelkedő rendezői éppúgy, mint a magyarországi és az erdélyi rendezők, mind más gondolati világgal, színházi hagyománnyal a tarsolyában. Nagyon sokat tanultam tőlük. Hogy mi a különbség? Nyelvtől és országtól függetlenül szerintem „csak” jó és kevésbé jó színházak vannak…

– Hol volt jobb színésznek lenni, Jugoszláviában vagy Szerbiában?

– Említettem, hogy a pályám kezdetétől komoly szerepeket kaptam, lubickoltam a jobbnál jobb feladatokban. 1991–’92-ben azonban darabjaira hullott Jugoszlávia, rá egy évre váltam meg a Szabadkai Népszínháztól, s kezdtem el hivatásos tanári pályafutásomat az Újvidéki Művészeti Akadémián. Utána már nagyon keveset dolgoztam színészként a Vajdaságban. Jöttek a polgárháborús évek óriási áldozatokkal, munkanélküliséggel, csonka családokkal. A gazdaság romokban állt, semmire nem volt pénz, legkevésbé a kultúrára. A semmiből kellett újra színházat teremteni a Kosztolányi Dezső Színház igazgatójaként, hiszen nem volt társulatunk, a Szabadkai Népszínház magyar társulatában is mindössze hárman maradtak… Nem is értem, hogyan sikerült mégis évadonként három-négy bemutatót tartanunk. Igaz, kérésemre jöttek kollégák Szegedről és Újvidékről is. Nehéz időszak volt, de túléltük.

– Hol tervezi további művészi életét, a Vajdaságban vagy Magyarországon?

– Ha azt mondom, hogy 1974 óta folyamatosan Szabadkán élek, és a férjem 2013-ban bekövetkezett halála után is maradtam, ez talán jelent valamit. Mindaddig folytatom a tanítást az Újvidéki Művészeti Akadémián, amíg a helyi törvények megengedik. Magyarországtól pedig soha nem szakadtam el teljesen, gyakran jártam, járok haza, két évig az egri színházban is játszottam. Jelenleg a szarvasi Cervinus Teát­rum, valamint a budapesti székhelyű Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház előadásaiban veszek részt koromnak megfelelő szerepekkel, persze csak akkor, ha engedi a járvány. Addig szeretném folytatni művészi munkámat idehaza és odahaza, míg azt megengedik fizikai és szellemi képességeim. Remélem, még sokáig…