A házaspár megformálása valódi jutalomjáték Kevin Costner és Diane Lane számára. (Nem először dolgoztak együtt: Az acélember című, 2013-as filmben a Kriptonról a bolygónkra került Kal-El – vagyis Superman – földi nevelőszüleit alakították.) Ezúttal is hibátlanul oldják meg a rájuk bízott feladatot: meggyőzően ábrázolják, hogy bár nem mindenben értenek egyet, és köztük is vannak feszültségek, összecsiszolódtak az együtt töltött évtizedek során, és ráhangolódtak a másikra.
Az egyik súlyponti jelenetben George például megjegyzi a nejének, hogy már nem fiatalok. Arra utal, talán nincs annyi idejük hátra, hogy tisztességesen felneveljenek egy hároméves kisfiút, mire Margaret csupán annyit mond: még nem is öregek.
Ez tipikusan az a helyzet, amikor az egyik fél szerint a pohár félig üres, a másik viszont úgy látja, félig tele van – mindkettejüknek igaza van, valamelyiküknek mégis engednie kell, hiszen csak így dőlhet el a kérdés, csak így működhetnek a továbbiakban is párként. Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy George ez a fél – voltaképpen tehát nem ő a központi karakter, hanem a felesége, Margaret.
Blackledge-ék aztán megérkeznek Észak-Dakotába, a Weboy-ok szűkebb pátriájába. Volt menyük új családjának a tagjai ugyan hajlandók szóba állni velük, ám meglehetősen furcsán viselkednek. A néző nehezen tudja eldönteni, mi magyarázza nyugtalanító reakcióikat: puszta ellenségesség, kegyetlenségre sarkalló késztetéseik visszafojtása, netán a lappangó őrület? Ám kisvártatva színre lép a klán feje, a közönséges és rideg, de övéi egyben tartásáért bármire képes Blanche (Lesley Manville). A mátriárkák szembenállása hamar nyilvánvalóvá válik, és a néző sejteni kezdi: a környezetükben található férfiak alighanem súlyos árat fizetnek e konfliktusban.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!