Nekik a Balaton volt a Riviéra III.

Nem ették olyan forrón a kását, az Illés és az Omega tagjai jóformán a kezdet kezdetétől jóban voltak egymással, még ha a szekértáborokká terebélyesedett rajongóik tömegéről ez nem igazán volt elmondható. A Balatonon már 1963 nyarán átjárt egymáshoz a két csapat: az Illés Balatonvilágoson, az Omega Balatonszabadiban nyaralt. Amikor találkoztak, Bródyék – utalva az Omega akkori koncertezési törzshelyére – csak ennyit kérdeztek: „Na, mi van, Hess András tér?” Az Omega a későbbiekben is szorosan kötődött a magyar tengerhez, hőskorszakukban nyaranta szinte soha nem hagyták ki, hogy eljöjjenek ide játszani, de még a gitárosukat, Molnár Györgyöt is innen szerezték 1967-ben egy hirtelen és kényszerszülte ötlettől vezérelve. Ugyanígy az 1971-es nagy elválás is a Balatonhoz köthető az Omega történetében. Így vagy úgy, de az Omega hűséges maradt a Balatonhoz, még ha koncertjeik közben számos alkalommal hullott is rájuk az Ezüst eső.

Omega együttes: Molnár György, Benkő László, Presser Gábor, Kóbor János, Laux József és Mihály Tamás. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Az Omega már egyetemi évei alatt is nagy sikereket könyvelhetett el nemcsak a Vár Klubban, hanem az Eötvös Klubban is. Utóbbi 1966-ban kibérelte a kultúrházat Balatonszemesen, ahová az egyetemisták nyaralni jöttek, és szombatonként ott hallgathatták az Omegát. A Balatonon egyébként más alkalommal is játszottak ebben az évben, Alsóörsön a kikötővel szembeni Sirály étteremben volt a törzshelyük egy hónapig, ami persze sok súrlódással járt, mert az ott étkező idősebbek nemigen szívelték a zenéjüket. Itt volt az első olyan fellépésük, amit működési engedélyhez kötöttek, és kaptak is az Országos Szórakoztatózenei Központtól egy kollektív működési engedélyt. Addig azért nem volt erre szükség, mert egyetemi klubokban és tánciskolákban a rendező szerv maga dönthette el, kiket alkalmaz zeneszolgáltatásra.

Gitárost a Balatonról

1967-ben aztán annyira besűrűsödött az élet az Omega körül, hogy a KISZ égisze alatt álló Expressz Utazási Iroda balatoni hajójáratain is zenélhettek. Ehhez a belépő az 1966-os budapesti dunai hajókon való zenélés volt, ezen alkalmakkor felutaztak a Szentendrei-szigetig, majd visszafelé lecsorogtak Csepelig. Mintegy kétszáz néző előtt játszottak, és olyannyira jól sikerültek ezek a bulik, hogy az Expressz felajánlotta a balatoni szereplést is. Balatonföldváron volt a központi irodájuk a nyári szezonban a magyar tengernél, innen indultak, behajóztak a tó közepébe, és két-három órát játszottak mindennap 1967 augusztusában. Ennyi időt ekkor még messze nem tudtak megtölteni saját számokkal, hetven százalékban a nyugati slágerlisták dalait adták elő, és csak harminc százalékban hangzottak el az ekkor már kislemezeken kiadott vagy éppen kiadni szándékozott nótáik. Ezekre általában táncoltak a fiatalok és nem állva figyeltek, mint később a rockkoncerteken. De ezekben az időkben már az Eötvös Klubban is elöl volt egy terület, ahol inkább álltak és nézték őket, míg a hátsó traktusban táncoltak, pont fordítva, mint az Ifiparkban, ahol elöl táncoltak és hátul álltak.

A Balatonhoz kapcsolódik az Omega történetében az is, amikor a ma is zenekari tag Molnár Györgyöt megnyerték maguknak 1967-ben. Történt ugyanis, hogy a többiek emlékezete szerint az eredeti gitáros, Kovacsics András (Öcsi) nemigen tudott megbirkózni a Táncdalfesztivál próbáin a Nem várok holnapig című Zalatnay Sarolta-szám egyes részleteivel, amit ők kísértek hivatalosan. Kényszerűségből, nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot az Omega tagsága úgy döntött, hogy azon nyomban megválnak tőle, mert féltek attól, hogy ezek a zenei bizonytalanságok élőben is bekövetkeznek a nagyközönség előtt, ami nem kis tekintélyveszteséggel járt volna számukra. Menet közben a délelőtti próbán közölték tehát Kovacsiccsal a rossz hírt, mire ő duzzogva elvágtatott, de az esti előadásra valahogy előkerült, csakhogy akkor már nem volt rá szükség, ami nem lehetett a világ legnyugodtabb jelenete. Ez az elválás tehát „élesben” történt, amivel akár sokat is veszíthettek volna az omegások, miközben az eredeti gitáros – némiképp joggal – méltánytalannak érezhette, ami vele történt. Ahogy Kóbor János fogalmazott: „Nem éreztük azt, hogy jobbak lettünk nélküle, inkább azt, hogy megúsztuk a blamát és helytálltunk. Szóval jól megkevertük a lapokat, de továbbjutottunk a döntőbe, ahová már kerestünk egy állandó, igazi szólógitárost. Laux és Benkő fel is kerekedett a balatonszemesi KISZ-táborba, hogy az éppen ott játszó Decca zenekarban lévő Molnár Gyurinak szóljon, hátha van kedve velünk játszani. Régóta ismertük egymást, mert ők is ugyanabban a táborban léptek fel, mint mi, és már akkor felfigyeltünk Gyurira. A Deccában egyébként több artistaképzős tag is játszott, Somló Tamás innen ismerte Horváth Charlie-t és Molnár Gyurit. Utóbbi próbaidőre elvállalta a feladatot, de véglegesen csak 1967 őszén döntött mellettünk. Eleinte azért hezitált, mert az Omegának akkor még nem voltak színpadképes saját szerzeményei, s ezt hiányolta, valamint az is zavarta, hogy a maga mindössze tizennyolc életévével hat esztendővel fiatalabb volt az Omega három tagjánál is (Benkő Lászlónál, Kóbor Jánosnál és Laux Józsefnél), s ez abban az életkorban tényleg nem volt kevésnek mondható.

Az Omega együttes 1968-ban: Laux József, Presser Gábor, Kóbor János, Benkő László, Molnár György, fent Mihály Tamás.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Szakítás és nyugati sztárság a Balatonon

Sajnálatos módon az Omegát legjobban megrázó tagcserék is a Balatonhoz köthetők a zenekar történetében. Ezen a ponton adjuk át a szót Kóbor Jánosnak: „Amikor az 1971-es Országos Rendező Iroda- (ORI-) turnénk utolsó állomására, Balatonfűzfőre igyekeztünk, odafele még közösen utaztunk az ORI-buszban, de visszafelé Presser Pici és Laux Józsi már Frenreisz Karesz Mercedesében jött Budapestre. Ez annyira beszédes volt, hogy immáron a többiek számára is világossá vált, hányadán állunk velük, emiatt elég síri hangulatban töltöttük a visszautat. Ami a vagyontárgyakat, a berendezéseket illeti, simán szétosztottuk arányosan, bár ez tényleg olyan volt, mintha egy házasság bomlott volna fel, és nemcsak vagyonjogi szempontból, hanem érzelmileg is. Az Omega nevet egyértelmű volt, hogy mi visszük tovább, és a távozóknak kell új nevet választaniuk. Lauxék lakásán beszéltünk meg mindent, és Piciék Dob utcai lakásának pincéjéből szétosztottuk kinek-kinek, ami az övé volt.”

Az Omega mindent megtett annak érdekében Európa-szintű sztárságuk fénykorában is, hogy a magyar közönséget ne hanyagolják el, és ebben nem kis szerepe volt a Balaton körüli turnéiknak is. Ennek a veszélye ugyanis bőven fennállhatott volna, ha nem igyekeztek volna arra kényesen ügyelni, hogy minden évben lehetőleg egy nagyobb ORI-turné beleférjen nekik Magyarországon, és rendszeresen meg is jelenjenek itthon a lemezeik. Mindezen törekvések ellenére az ORI-turnéjuk 1975-ben nem jött össze, de azért az esetek többségében mégiscsak tudtak itthon koncertezni. Amikor nyaranta fesztiválra kellett menniük Nyugaton, akkor az ORI-val téli turnéban állapodtak meg, de sokszor jöttek a Balaton mellé is játszani, ha másképp nem tudták megoldani, legalább egy-két hétre, és arra is vigyáztak, hogy az évi rendszeres Kisstadion-koncertjüket is megtartsák. Ezt még a nyugati menedzsment is tiszteletben tartotta, rendszeresen elengedték őket. A Kisstadionban rendezett nagyszabású, óriási technikai arzenállal megvalósított koncertjeik rendszerint nyár végén, ősz elején kerültek sorra, amelyeket alapvetően a nyári balatoni ORI-turnék tapasztalataira alapozták. Ahogy Kóbor János is beszélt róla, igyekeztek mindig kimaradni a pártállami ünnepekből, ezért kínosan ügyeltek arra, hogy nehogy éppen augusztus 20-án vagy ehhez kapcsolódóan rendezzék meg a műsorukat. De kétségkívül minden évben szeptember elején voltak itt a megmozdulásaik, amelynek főpróbája kezdetben Pécsett, majd Siófokon volt. A kisstadionbeli koncertjeiket mindenki úgy fogta fel, hogy az Omega importált egy kis Nyugatot Magyarországra, és ebben egyáltalán nem tévedett senki. Az ORI-tól a színpadképet és a műszaki, technikai felszereléseket illetően teljesen szabad kezet kaptak a hetvenes években.

1980-ban azonban elsősorban nem a nyugati menedzsment, hanem az ORI igényeihez kellett mérniük a balatoni turnéjukat, főleg hogy azt nem egyedül, hanem az LGT-vel és az akkorra már fekete bárányként igencsak ismertté vált botránybandával, a Beatricével abszolválták. Az ORI – és Kóbor János emlékei szerint kicsit az LGT is – fenntartásait fejezte ki a Ricsével szemben, de végül beadták a derekukat, és a nagy sikerű közös balatoni turné után a Kisstadionban három koncertet is beterveztek, amiből végül kettő lett. „Mi a Ricsében kifejezetten a vérfrissítést láttuk, az új hangot, akiket fel kell karolnunk, és jó érzést jelentett nekünk, hogy ezt végül megtehettük. Még a számokat is együtt válogattuk ki, szerencsére ebbe nem szóltak bele a hatóságok” – emlékezett vissza Kóbor János. Benkő László a Beatrice Omega általi felkarolására így emlékezik: „Az 1979-es Hobóékkal eltöltött turnéhoz képest még melegebb volt a helyzet az 1980-as Omega–LGT–Beatrice összefogással, amelynek során Nagy Feróékat egyértelműen le akarták választani rólunk, ami viszont nem sikerült. Ezt megelőzően olyan papírt írattak velünk alá, hogy a helyi rendőrkapitány a három zenekar közül elvileg bármelyiket letilthatta a színpadról biztonsági okokra hivatkozva, de ettől függetlenül a másik kettőnek le kellett játszania a műsorát. A szerződésbe azonban nem voltak hajlandóak beleírni azt, hogy ez a Beatricére vonatkozott, holott egyértelműen róluk volt szó. A turné első állomásán, Balatonlellén a kaposvári rendőrfőkapitány azonban nem lépett közbe, és így a későbbiekben is zavartalanul lezajlottak az előadások. Nagy Feróék megszólalhattak a turné kapcsán a rádióban is.”

Leállás és újrakezdés a Balaton árnyékában

Az Omega életében 1987 jelentette a leállás kezdetének évét, egy kis kitérőtől eltekintve. 1988-ban ugyanis felkérést kaptak az ugyancsak ORI-produkció siófoki Interpop Fesztivál gálaműsorán való fellépésre. Akkorra azonban már a zenei popularizmus annyira felütötte fejét a lakodalmas rockkal és jó néhány popegyüttessel is, hogy bár soha nem mondták ki, hogy abbahagyják, de mégis úgy alakult, hogy mindenki egy kicsit mással kezdett foglalkozni az Omegából. Az Omega frontembere így idézi fel az akkor történteket: „Nem terveztünk következő koncertet, ami gyakorlatilag az átmeneti szüneteltetést jelentette. Ezt szakította meg 1988 nyarán a siófoki Interpop Fesztivál, ahol egy egyórás műsort adtunk. A tévéfelvétel miatt kellett félplayback megoldást választanunk, mert a Magyar Televízió műszaki háttere nem tett mást lehetővé élő adásban szabadtéren. De ez számunkra nem volt újdonság, mert egészen odáig minden tévéműsorban full playbackről ment minden. Nálunk ezen a fesztiválon az jelentette a fél-playbacket, hogy bizonyos számokhoz kellett hangtechnikai rásegítés annak érdekében, hogy hasonló színvonalon hangozzon el, mint a lemezeken. Viszont közülünk mindenki játszott a színpadon, és ezt mindig is fontosnak tartottuk, tehát nem kamugitározás vagy billentyűzés folyt a műsorunk alatt.”

Az 1994-es újrakezdésük is kapcsolódik némiképp a Balatonhoz, mivel a nagy, szeptember 3-i Népstadion-koncert (ma Puskás Aréna) nyilvános főpróbáját Siófokon tartották még augusztusban, nagy sikerrel. Ekkoriban két hónapot próbáltak egyfolytában, intenzíven szeptember 1-jéig, színpadi körülmények között a Hungaroton Rottenbiller utcai stúdiójában, ahol volt egy olyan helyiség, amelyben a Népstadionhoz hasonló léptékeket tudtak maguknak biztosítani. Presser Gábort, Laux Józsefet és Somló Tamást is meghívták a koncertre, közülük Laux éppen Amerikában volt, Presser viszont végig fent játszott a színpadon. Szükség is volt a szakmai jelenlétére, mivel hat-nyolc sávon szólaltak meg élőben a billentyűszólamok. Siófokon augusztusban még minden rendben volt az időjárással, aznap szikrázó napsütés volt a Balaton mellett, aztán a népstadionbeli attrakció egyebek mellett arról is elhíresült (a Scorpions két tagjának nagy ovációval történő közreműködésén túlmenően), hogy egy hajszálon múlt, hogy elmossa az eső, akkora tomboló vihar és villámlás kerekedett, amely éppen a Balaton irányából érkezett, és a zenekar nagy pechjére a magyar főváros fölött adta ki haragját. Ezért aztán találóan Vizes blokk és Száraz blokk címmel jelent meg a két CD az Omega nagy visszatérő bulijáról.

Újabb népstadionos Omega-koncert is kötődik áttételesen a Balatonhoz, ugyanis 2003 nyarán egy itteni vitorlázás közben beszélgetve Moldován András nagyvállalkozó üzletember vetette fel, hogy miért nem rendeznek az omegások még egy Népstadion-bulit, illetve miért nem mennek le vidékre is játszani, mert ott is vannak nagyobb helyszínek. Végül 2003 augusztusában úgy döntött az együttes, hogy nekifutnak még egyszer a Népstadionnak 2004-ben, előtte pedig tavasztól kora nyárig végigjárják a nagyobb vidéki sportcsarnokokat, amit azelőtt húsz évig nem tettek meg. Úgy is lett, minek következtében ez volt az eddigi utolsó Omega-megmozdulás a Népstadionban. Jövőre az Omega a Papp László Budapest Sportarénában tervezi megünnepelni fennállásának hatvanadik (!) évfordulóját, addig pedig Kóbor János bizonyára még számtalanszor megteszi a távolságot a törökbálinti háza és balatonaligai vitorlása között. A hajózás ugyanis a zene mellett örök szerelme maradt, és miközben szeli a habokat, felidézheti magában, hogy hány száz vagy akár hány ezer koncertet adtak a tó partján pályafutásuk során, és ezzel hány százezer vagy akár hány millió embernek szereztek felejthetetlen perceket.

(Vége)

A sorozat első része ITT, a második pedig ITT olvasható.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=CgHxHmufTJY[/embed]

(A borítóképen az Omega együttes 1968-ban. Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán)