Nekik a Balaton volt a Riviéra II.

Akik a Kádár-rendszerben voltak fiatalok, szinte mindannyian őriznek a szívükben valami lélekmelengetőt a Balatonról. Igaz, hogy akkor még nemigen voltak szabadtéri fesztiválok (elvétve rendeztek egyet-egyet), de a pop-rock zene prédikátorai szinte menetrend szerint megjelentek nyaranta a magyar tengernél, és jó hangos vagy éppen az akkori idősebb nemzedékek fülének a megszokottól jelentősen eltérő muzsikájukkal hívták fel magukra a figyelmet. Jó néhányuknak meggyűlt a bajuk a pártállami rendszerrel, miközben bombasikereket arattak a koncertszínpadokon vagy éppen a Kádár-rendszer visszásságaiból is következő, kuriózumszámba menő esetek fordultak elő velük.

A stoppolás hazánkban nagyon sokáig tilos volt Fotó: Fortepan/Péterffy István

A kerítéseken fürtökben lógó emberek a Stasi árnyékában

A Bojtorján még a zenekar történetének ősidejében a VII. kerületi KISZ-bizottságon keresztül, ahová tagjaik eredetileg az iskoláik alapján tartoztak, jutott balatoni szereplésekhez. Itt is sokat számítottak a személyes kapcsolatok: azért alkalmazták őket előszeretettel, mert a KISZ-bizottságon dolgozó, velük szimpatizáló Sándor Zoltán sokat segített rajtuk. Ő Balatonszemesen két KISZ-táborba is szervezett nekik fellépéseket, de még divatbemutatókat is kísértek, ez utóbbiakat leginkább a kiskunsági építőtáborokban. A jó kapcsolataiknak köszönhetően felléphettek a KISZ Budapesti Bizottságának és a Munkaügyi Minisztérium szakmunkásképző intézeteinek táborában is. Ezeken a helyeken egyáltalán nem kaptak fizetést, annak ellenére, hogy egy hétig vagy akár tíz napig minden este játszottak a nyaralóknak. Mégis úgy emlékeznek erre vissza a Bojtorján tagjai, hogy nem bánták ezeket az ingyenes szárnypróbálgatásokat, mert hihetetlen élményekkel gazdagodtak, napközben nyaraltak, udvaroltak a lányoknak, és csak este kellett dolgozniuk, noha a zenélést nem munkának fogták fel. 1975 nyarán aztán igazi nagy nevekkel sikerült fellépniük, az akkoriban a Balázs Fecó által alapított, de még nem a klasszikus felállású Korál kísérte Koncz Zsuzsát a balatoni szabadtéri színpadokon, ahol ők is szerepelhettek közreműködőként, B. Tóth László konferálásával. Az Országos Rendező Iroda (ORI) ezeket az össznépi zenéléseket igyekezett ugyan személyi összetételüket illetően is befolyásolni, de volt egy pont, amitől fogva a zenekarok kaptak némi mozgásteret, és a nagyobb hírnevű zenészek meghívhatták produkcióikba előzenekarnak a feltörekvő nemzedékek képviselőit. Emellett persze a zenei stílusokra oda kellett figyelni, és azt is előre megbeszélték, hogy ki hány percet játszik a műsorban. A megállapodásokat nem illett felrúgni még a legnagyobb sikerek esetén sem, de ki-ki a saját repertoárját meghatározhatta.

A balatoni turnékat az ORI a pártállami kultúrpolitikai ellenőrzés jegyében mindig nagy műgonddal szervezte meg. A siófoki Kővirág panziót bérelték ki egész nyárra, és amikor több műsoruk ment egyszerre a Balaton mellett, akkor ehhez hasonlóan Balatonszabadiban is kivettek egy házat a zenészek számára, akik csillagtúrában utaztak ezekről a helyekről a közelebbi és távolabbi helységekbe, akár még Pécsre is, ha onnan praktikusabb volt elutazni, mint Budapestről. Pomázi Zoltánék emlékezete szerint páratlan volt a hangulata egy-egy ilyen turnénak, hiszen a korszak számos hátulütője mellett mégis valamelyest a szabadság és a fiatalság szinonimája volt a Balaton, így a szabadtéri színpadoknak megvolt a maguk hamisítatlan varázsa. Az esőnapokat pedig úgy tervezték, hogy két előadásra jutott egy belőlük, és így már nemigen maradtak el a koncertjeik. A magyar Belügyminisztérium azonban mindeközben a keletnémet állambiztonsági szervvel, a Stasival karöltve ellenőrizte a sok NDK-beli turista miatt a balatoni vendéglátó- és szórakozóhelyeket, így a Bojtorján-koncerteket is, akik erről persze akkor még mit sem sejtettek.

Az is előfordult, hogy 1979-ben a Fonográf vitte magával ORI-turnéra a Bojtorjánt, ahol a konferanszié szintén B. Tóth László volt. Ő már úgy mutatta be a fiatal countryzenekart, hogy érdemes őket meghallgatni, mert még sokra viszik. A Bojtorján egyébként már korábban megismerkedett a Fonográf egyik-másik tagjával, Bródy János még a Bojtorján elődzenekarának számító Anakonda Rt. egy-egy koncertjén is megfordult. Szörényi Leventééknek pedig szakmai tekintélyük miatt a hetvenes évek végétől már volt annyi befolyásuk, hogy ajánljanak egy-egy bandát maguk elé bemelegítő csapatnak. Ez azt jelentette, hogy az ORI feltétel nélkül elfogadta, akikhez ők ragaszkodtak, de ekkor már a Bojtorjánt is közelebbről ismerte a pártállami koncertszervező iroda, és valószínűleg a stílusbeli hasonlóságuk okán is engedélyezték, hogy a két zenekar egyazon ORI-műsorban szerepeljen. Ez kifejezetten jó döntésnek bizonyult, nagy sikert arattak, a Balatonnál végig telt házak előtt léptek fel, ami persze akkor még elsősorban a Fonográf népszerűségének volt köszönhető. A balatoni szabadtéri színpadok kerítéseiről fürtökben lógtak az emberek, olyan sokan voltak, de aztán bővült a helyszínek sora, és még Nagykanizsára is elmentek koncertezni.

A Fonográf együttes: balról Tolcsvay László, Bródy János, Szörényi Levente, Szörényi Szabolcs, Németh Oszkár és Móricz Mihály
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Ez a turné összehozta a két csapatot, és még az is előfordult, hogy az egyik moziban a két együttes tagjai és „csatolt részeik” foglalták el az egyik nézősort. A Bojtorján szempontjából külön jelentőséget kapott ez a koncertsorozat, mert ekkor fogalmazódott meg bennük véglegesen, hogy dobost vegyenek fel. Azzal vált véglegessé a döntésük, hogy a turné utolsó estéjén, amit műsortemetésnek hívtak – mivel akkor mindenféle tréfát elkövettek egymással a zenészek –, Németh Oszkár és Szörényiék is feljöttek a színpadra a Bojtorján műsora közben, és beszálltak játszani. Akkor tudatosodott bennük, hogy a dalaik sokkal jobban hangzanak, ha szól hozzá dob is. 1979 vége felé aztán megismerkedtek Barna Zoltán dobossal, azaz Csibivel, aki állandó tagjuk lett. Ez a turné egyébként újabb lökést adhatott Bródyéknak, hogy szakmailag is támogassák a Bojtorjánt, és szorgalmazzák a botfülű popcézárnál, Erdős Péternél, hogy nagylemezt adjon ki velük. Első lemezüket aztán 1981-ben ki is adhatták, a másodiknak pedig szintén lett balatoni kötődése, ugyanis a szövegei Horváth Attila tollából éppen Balatonfüreden születtek a Marina Szállóban, ahol a szövegíró barátnője énekesként dolgozott. Ezenkívül Magyarország első countryfesztiválja is Balatonfüredhez kötődik, ahol 1980-ban Szörényi Levente szervezett egy egynapos megmozdulást a stílus jegyében. A koncertről készült televíziós felvételt több millióan láthatták, ez hazánkban is sokat nyomott a latban a műfaj elfogadtatása terén, mivel korábban az „átkos imperializmus” zenéjének tekintették. Ezen a rendezvényen az igazi sztárzenekar a Fonográf volt, de a Bojtorján is fellépett. A folyamatos esőzés is hangulatossá tette a fesztivált, mert emiatt egy nagy cirkuszi sátorba kellett bezsúfolódnia a tömegnek. Szörényiék könnyűzenei szcénában ekkor már elért nagy befolyása ellenére az ORI-val a szervezőknek engedélyeztetniük kellett ezt a műsort is.

A zenehajók titkai

A Balaton hozta magával a bájos és szórakoztató, illetve a Kádár-rendszer visszásságait híven jelző bosszantó életképeket is. A Bergendy 1972-es balatonalmádi koncertjére Jászfalvi József rajongó úgy emlékezik, hogy az itteni koktélhajón valósággal elsodorta a kapitányt a tömeg, amikor épp arról kezdett volna szónokolni, hogy mindenki szépen libasorban, belépőjegyét akkurátusan felmutatva lépjen a vízi járműre. Ott aztán folytatódott az extázis, amire a zenekart ellepő füstköd csak rátett egy lapáttal. Itt is elhangzott a Darabokra törted a szívem című dal, ami aztán óriási slágerré vált, de már itt is frenetikus sikert aratott, a tömegben lévő lányok sikoltoztak és mindenki tapsolt.

A Bergendy együttes Delhusa Gjonnal
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Állítólag Bergendy István azt is bejelentette itt a nagyérdeműnek, hogy másnap mennek a táncdalfesztiválra, de ezt a számukat erre az alkalomra elutasította a zsűri (végül az Úgy szeretném hangzott el tőlük). Ami még érdekesebb, hogy ez után a buli után azt vette észre az együttes, hogy a két autójuk nyolc kerekéből hetet leeresztett valaki, így nosza rajta, szereztek egy biciklipumpát (!), és azzal próbáltak a rajongók és az együttes tagjai – Demjén Ferenc kivételével – életet lehelni a gépkocsik gumijaiba, miközben a bandafőnök Bergendy István teljesen érthető módon ékes magyarsággal szidta azt az ismeretlen illetőt, aki erre a galádságra képes volt. (A hazai rocktörténetben egyáltalán nem ismeretlen fogalom a sikerféltésből elkövetett egymásnak való alamuszi károkozás, nem zárható ki, hogy ezúttal is ezzel kellett szembesülniük Bergendyéknek, éppen a táncdalfesztivál egyik fordulójának előestéjén.) Nem ment egyszerűen a mutatvány, de végül mégis siker koronázta törekvéseiket, a zenekar tagjai pedig hálálkodva, integetve indultak el a balatonalmádi hajnalban Budapestre, megígérve, hogy ezt a nagy szívességet még viszonozni fogják a segítőiknek.

Egy másik alkalommal Siófokon a Beloiannisz elnevezésű zenehajó élt meg furcsaságokat. Az történt ugyanis, hogy az ORI-nak hivatalból el kellett járnia egy kényes ügyben, nevezetesen abban, hogy Zalatnay Sarolta miért nem volt hajlandó 1977. augusztus 20-án fellépni a sétahajón. Az eset tisztázása érdekében behívatták Frenreisz Károlyt, illetve Zalatnay akkori formációjának, a Cini és a Tiniknek a másik két tagját, Postássy Júliát és Várszegi Évát. Bár Zalatnay fellebbezett, végül két hónapra mégis eltiltották 1977. december 12-én, mert szerződését megszegve nem lépett fel az ominózus napon a Balatonon közlekedő sétahajón. Az eltiltó ítéletet első fokon rendszerint az ORI hozta, ez most sem zajlott másként, másodfokon viszont a Kulturális Minisztérium mérlegelhetett az enyhítésről, vagy akár a retorzió szigorításáról is dönthetett. Az ORI a tárcával közölte, hogy Zalatnay már régóta fegyelmezetlenkedik, „a közönséget semmibe vevő magatartást tanúsít”. Így aztán nem csoda, ha a végső ítélet csak részben enyhítette az elsőfokú végzést, miszerint „Zalatnay Saroltának módjában lett volna 1977. augusztus 20-án felszállni a Siófokról menetrend szerint 21 órakor induló hajóra, és így teljesíteni a szerződésben vállalt kötelességét. Az ügy szempontjából ez tekinthető döntő körülménynek.” Az ítéletből kiderült az is, hogy az énekesnőnek nem engedte meg a hajó személyzete, hogy a barátait felvigye a hajóra, efölött érzett sértettségében tagadta meg a fellépést. Ennek ellenére a hajóskapitány, Varga Sándor és a hajóállomás főnöke, Kovács László külön-külön felszólították a művésznőt a felszállásra, aminek további megtagadását súlyosbító körülményként vették számításba. Nyilván korábbi érdemei eshettek mégis latba, amikor az eredeti háromhavi eltiltást másodfokon két hónapra mérsékelték. Az persze nagyon beszédes, hogy miként tudott 1977 nyarától majdnem karácsonyig elhúzódni ez a jelentéktelennek tűnő ügy, de ismerve a kádári államgépezet működését, az is csoda, hogy egyáltalán még abban az évben határoztak erről. Azonban minden csoda három napig tart, illetve ebben az esetben egészen pontosan két hónapig, az eltiltás időtartamának lejárta után ugyanis az énekesnő folytathatta pályáját, és énekelhette, hogy „Szervusztok, régi barátok / Szükségem lenne ma rátok / Mondjátok el, hogy az élet szép!”.

(Folytatjuk)

Az első rész ITT olvasható.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=zP75y660NNw[/embed]