Magas, vállas, szabályos testalkatú és szabályos arcvonású férfi, akinek mégis oly megejtő varázsát éppen a merevségében, a kimértségében, arcának és játékának éles vonalaiban kell keresni. Egyedülálló eredetisége a budapesti magánszínházakban az, hogy nagy sikerű pályafutása tetőpontján sem hajlandó észrevenni, hogy „a közönség kedvence
– így kezdte Bibó Lajos az 1920-as évek, minden túlzás nélkül, egyik legnépszerűbb magyar színészéről írt portréját a 8 órai újság 1927. január 23-i számában. A modorosságot hírből sem ismerő, mindig megújulni képes Lukács még abban az évben Hollywoodba költözött.
A kiváló fizikai adottságú, ösztönös tehetségét rendkívüli szorgalommal párosító színész ugyanis egyetlen évtized alatt meghódította az egész világot, nem véletlenül invitálta a Paramount Pictures ugyancsak Magyarországról kivándorolt, ricsei születésű alapítója, Zukor Adolf az Álomgyárba: a Budapesten sikert sikerre halmozó, Berlinben a világhíres rendező Max Reinhardt irányításával, valamint Kertész Mihály (Boccaccio, 1920) és Korda Sándor (Sámson és Delila, 1922) korai mozgóképeivel nemzetközi hírnevet szerző Lukács Pál – ahogy azt egyik színi kritikájában Kosztolányi Dezső is sejtette olvasóival – minden értelemben filmvászonra termett.
Pedig az 1894. május 26-án (eredetileg Munkácsi Pál néven) született Lukács Pál eleinte kereskedőnek készült, s csak 1915-ben – miután az első világháborúban szerzett sebesülése miatt leszerelték – iratkozott be a Színiakadémiára. Iskoláit végül nem fejezte be – a kassai színház ugyanis a Bánk bán címszerepével elcsábította, s amikor 1918-ban visszatért Budapestre, a Vígszínházhoz szerződött, ahol kitartóan ellenállt annak, hogy szűk szerepkörbe zárják: három úttörő Csehov-alakítását (Andrej, Ivanov, Trofimov) vagy ellenállhatatlan jelenlétét a Glasworthy-dráma Úriemberek-ben a korszak neves kritikusai méltatták, nem egyszer hangsúlyozva, hogy a közönség eleve Lukács miatt váltott jegyet egy-egy előadásra.
Széles körű népszerűségének persze jót tett az újfajta színjátszást előrevetítő "új médium", a mozgókép is. Első komolyabb filmszerepét 1918-ban kapta Balogh Bélától A Császár katonái-ban, s már hollywoodi karrierje előtt is mintegy két tucat filmben játszott.
Hollywoodi szerződését szenzációként kezelték a hazai lapok – de még arról is beszámoltak, milyen bonyodalmak előzték meg az Újvilágba érkezését: elutazását ugyanis egyaránt késleltette májusi esküvője, illetve az a tény, hogy hogy útlevélkérelmét először visszautasították a hatóságok, mivel összetévesztették egy másik, többrendbeli betörés miatt kőrözés alatt álló Lukács Pállal, ennek oka pedig épp hollywoodi szerződése miatt növesztett bajsza volt, amely a kőrözött bűnöző aktájában is különös ismertetőjelként szerepelt.
A színész végül 1927 nyarán megérkezett Hollywoodba – első amerikai némafilmjei (a Fred Niblo rendezte Összeesküvők, a Korda Sándor dirigálta Night Watch vagy a Ludwig Berger rendezte A nagyhercegnő) 1928-ban kerültek a mozikba, Paul Lukasként pedig egészen haláláig mintegy 100 filmet és tévéjátékot forgatott Amerikában.
Igaz, nehezen szokta meg, hogy szereplőválogatásokra és próbafelvételekre kell járnia, ugyanakkor szerencsésnek érezte magát, hogy még a hangosfilm megjelenése előtt megkezdhette hollywoodi pályafutását, mivel az angol nyelv elsajátításának gyötrelmeiből a közönség eleinte mit sem sejthetett. Lukács ugyanis úgy érkezett az Egyesült Államokba, hogy egy szót sem tudott angolul. Sőt. Az egyik anekdota szerint, amikor először játszott együtt Pola Negrivel, a romantikus jelenetekben Lukács kedvenc magyar ételeinek receptjét suttogta a némafilm rajongott csillagának fülébe.
Két évvel később viszont megjelent és gyorsan elterjedt a hangosfilm – Lukács pedig megfeszített tempóban tanulta a nyelvet, s dolgozott kiejtésén, így néhány próbafelvétel után meggyőzte a Paramount vezetőit, akik akkoriban nem csak az idegenajkú színészeket, de a született amerikai sztárokat is elhajtották, ha úgy ítélték meg, beszédükkel csak bosszantanák a közönséget.
A harmincas évek elején olyan filmekkel sikerült megszilárdítania tengerentúli karrierjét, mint a Nagyvárosi utcák (1931, r.: Rouben Mamoulian), a Rockabye (1932, r.: George Cukor), a Csók a tükör előtt (1933, r.: James Whale), a Fiatal asszonyok (1933, r.: George Cukor) vagy a Fata morgana (1934, r.: William Wyler).
Visszafogott, simára csiszolt játékmodora, ugyanakkor átütő jelenléte és férfiasan elegáns megjelenése hős és ellenlábas jellemek megformálására egyaránt alkalmassá tette, de jellemzően azokat a szerepeket szerette, amelyek kihívást jelentettek számára.
Boldogan mondott igent Alfred Hitchcock angliai forgatásajánlatára (Londoni randevú, 1938), fakadt dalra az ugyancsak brit Randevú a Ritz-ben című romantikus filmben (sőt, az 1937-es alkotásban elénekelt Csajkovszkij-dal Goethe-szövegét ő maga fordította németről angolra), de hátborzongatóan játszotta az amerikai kémkedést kézben tartó náci doktort (Confessions of a Nazi Spy, 1939, r.: Anatole Litvak) is.
Az 1937-ben amerikai állampolgárságot nyert Lukács a második világháború alatt aratta legnagyobb sikerét: a Lillian Hellmann színdarabjából (s nem mellékesen: a nagyszerű krimiíró Dashiell Hammett forgatókönyvéből) készült, s Lukács által már a Broadwayn is sikerre vitt Őrség a Rajnán című drámában (1943, r.: Herman Shumlin) olyan meggyőzően alakította az amerikai feleségét (Bette Davis) hátrahagyó, hazájába antifasiszta ellenállóként hazatérő német mérnököt, hogy elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat (valamint a Golden Globe történetének első férfi színészi díját, valamint a több amerikai kritikusszervezet elismerését is).
Ráadásul nem akármilyen mezőnyben nyert: 1944-ben ugyanis rajta kívül még Humphrey Bogart (Casablanca), Gary Cooper (Akiért a harang szól), Mickey Rooney (Az élet komédiája és Emberi színjáték) és Walter Pidgeon (Madame Curie) volt esélyes a legjobb férfi főszereplő Oscar-díjára.
A negyvenes évek hátralévő részében dolgozott Raoul Walsh-sal (Bizonytalan dicsőség, 1944) és
Jacques Tourneurrel (Pokoli kísérlet, 1944; Berlin Express;1944), de figyelme egyre inkább a televízió és örök szerelme, a színház felé fordult. Az ötvenes évektől fogva egyre kevesebb mozifilmet forgatott –Richard Fleischer rendezte a Verne-adaptáció Némó kapitány-ban (1954), John Huston kínált neki fontos mellékszerepet a Romain Gary regényéből készült The Roots of Heaven című kalandfilmben (1958), Vincente Minnelli kedvéért eljátszotta a náci katona családfőt (Az apokalipszis négy lovasa, 1962), Nicholas Ray dirigálta az 55 nap Pekingben című háborús drámában (1963), de játszott az Acapulcói kaland című Elvis Presley-filmben (1963, r.: Richard Thorpe) is.
Utolsó mozifilmjét 1968-ban mutatták be (Sol Madrid, 1968, r.: Brian G. Hutton), majd még három tévészerep várt rá, utoljára dr. Nagyként láthatták a nézők az 1970-es Kihívás című tévéjátékban.
Magyar gyökereit soha nem feledte, 1933-ban és 1945-ben (akkor az amerikai hadsereg tisztjeként) is Magyarországra látogatott, s a Hollywoodba látogató honfitársait mindig örömmel fogadta (például az 1932-es Los Angeles-i olimpián versenyző magyar sportolókat körbevezette a hollywoodi filmgyárban, Zilahy Lajost pedig a magánrepülőjével kivitte a Csendes-óceán fölé).
1971 augusztusában nyaralni ment Marokkóba a második feleségével – Annette M. Driesens augusztus 14-én váratlanul meghalt, keringési zavarok miatt, a nyugdíjas éveit tervező 76 éves Lukács a megrázkódtatástól másnap kapott végzetes infarktust.
Kívánságára Spanyolországban temették el –emlékét Amerikában az 1960-ban átadott csillag őrzi a Hollywoodi hírességek sétányán, szülővárosában 2020-ban vésték nevét az Origo Filmstúdióban található Csillagösvényre.
Az eredeti cikk ITT érhető el.
Borítókép: Sylvia Sidney és Lukács Pál a Nagyvárosi utcák című amerikai film egyik jelenetében. Fotó: Paramount Pictures
