Sajnos a Vereckei-hágón innen, Kárpátalján is „csokorba kötve” találjuk mindazt a bajt, amelyet az anyanyelv használatának törvényi tiltása okoz. Ellehetetlenítés a köz- és a felsőoktatásban, a könyv- és folyóirat-kiadásban, anyanyelvtilalom a hivatalos érintkezésben, szájpecek a mindennapokban az otthon és a templom falain kívül. Mindez nemcsak a nyelvészeti szakirodalom nyelvkihalási skálái, hanem a józan paraszti ész szerint is erodálja a nyelvet. A következmények jól ismertek: igazodás az asszimilációs kényszerhez vagy elvándorlás. Manapság sokan állásukat vesztik, mert életkoruknál fogva nem érettségizhettek ukránból és ukránul. Így mind kevesebben maradnak, akik helyben, napról napra küzdenek azokért a jogokért, amelyek természetszerűen, az ukrán állam által aláírt ‒ bár több esetben felemásan ratifikált vagy később annullált ‒ nemzetközi egyezmények alapján megilletnék őket. Ők, a napról-napra küzdők, minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek!
S hogy miért is kell küzdenünk a Kölcseytől, Vörösmartytól, Madáchtól jól megtanult imperatívuszainkon túl? Mert mi, magyarok Mohács óta, Sylvester János sorai óta tudjuk, hogy anyanyelv és anyanyelvi művelődés nélkül nincs nemzet. Nagyjaink számtalanszor öntötték szavakba anyanyelv, nemzeti lét és gyarapodás elválaszthatatlan kapcsolatát. Sőt, örök figyelmeztetésül megfogalmazták a fordítottját is. Fábry Zoltán, a „stószi remete” így fogalmazta meg a „visszájáról” is:
Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy nyelve megbénításával ki is lehet semmizni.
Úgy tűnik, hogy az ukrán állam jól megtanulta a „kisantant leckét”, ‒ Fábry gondolatának második fele erre a hatalmi veszélyre utalt Csehszlovákiában ‒ s a 2014-es, majdani abroncségetős fordulat után a gyors „megbénítás” irányába lépett. 2017-ig az ukrán törvények állampolgári jognak tekintették az oktatási nyelv szabad megválasztásának jogát. A 2017. szeptemberi új oktatási törvény 7. cikkelyének 1. pontja szerint azonban Ukrajnában „Az oktatási folyamat nyelve az oktatási intézményekben az államnyelv.” 2019 júliusában ezzel a nemzetiségi anyanyelvű oktatást leradírozó törvénnyel összhangban lévő államnyelvi törvény is született. A végeredmény: a nem őshonosnak számító népek (egyetlen kárpátaljai nemzetiség sem ilyen a jogszabályok szerint) csak korlátozásokkal tanulhatnak anyanyelvükön. Alapfokon a tantárgyak száz, ötödiktől a tantárgyak maximum 80 százalékát, kilencediktől maximum 60 százalékát, középfokon maximum 40 százalékát. Felsőfokon utóbbinál is mostohább lehet a helyzet. Figyelem, ez a törvényi maximum, a minimum nincs meghatározva, mint ahogy az sem, hogy milyen garanciákat vállal az ukrán állam a maximumközeli lehetőségek kihasználására. A 2020-as közoktatási törvény, amellyel megszüntette a kisebbségi nyelveken oktató intézmények önállóságát, bizonyítja, hogy semmilyet. Ahol tehát még lennének helyi lehetőségek a szűkített keretek teljes kihasználására, ott a lehetőségeket szüntetik meg… Ilyen feltételek mellett szinte csak magyar dominanciájú aprófalvak elemi iskoláiban tartható fenn a magyar oktatás. Ha ugyan ott is. Mert van itt más is: Magyarország ugyan joggal tiltakozott az oktatási kerettörvény kisebbségellenes pontjai miatt a magyar–ukrán alapszerződésre hivatkozva, csakhogy a mindkét nyelven „egyaránt hiteles” szövegnek épp a kulcsmondata különbözik egy látszólag ártatlan, ám mint látni fogjuk, hatalmas politikai játékteret nyitó kötőszóban. A magyar változat szerint a felek biztosítják annak lehetőségét, „hogy a nemzeti kisebbségek tanulják anyanyelvüket és anyanyelvükön tanuljanak.” Hogy hogy nem, az ukrán változatban az „és” helyére „vagy” került, és mindkét fél által aláíratott…
