Amit ma magyar irodalomnak vagy világirodalomnak nevezünk, az a régebbi korokban írt művek tíz-húsz százaléka, a többit kirostálta az idő – mondja Demeter Szilárd, aki szerint a világnézeti alapállás vagy pártpolitikai lojalitás nem váltja ki a tehetséget. Mint mondja, a szerelemről, a halálról, a barátságról, a gyűlöletről nem tudunk érvényesebbet mondani, mint amit száz, ezer vagy több ezer évvel ezelőtt gondoltak.
– Sem Homérosz, sem Shakespeare, sem Balassi vagy Petőfi nem avult el
– hangsúlyozza.
– Ha közelebb lépünk a mindennapi élethez, akkor bármilyen műalkotás vagy előadás, ami közösséget teremt és jobbá teszi az embereket, az jó. Még akkor is, ha három év múlva már nem beszélünk róla. Viszont ebből a szempontból nincs különbség egy zsákfaluban szervezett szavalóverseny, vagy egy operaelőadás között, mindkettő értékes – fejti ki.
Arra a kérdésre, hogy meddig mérgezi még a kulturális életet a régebben népi-urbánus, napjainkban konzervatív-liberális ellentétként stigmatizált, végeérhetetlen vita, így válaszol:
– Nem úgy érzem, hogy okosabbak, bölcsebbek lennénk, mint a reformkori nagyok. Sőt! De önmagában ezzel nincs is baj, a vita jó, amíg értelmes. És csak akkor lehet értelme, ha van legalább egy közös premisszánk. Most mintha az kezdene eltűnni. Így viszont nem vitáról van szó, hanem elbeszélünk egymás mellett a meggyőzés vagy a konszenzus esélye nélkül.
