Hacki Tamás, még mielőtt a világot jelentő deszkákra lépett volna, szembesült az 1956-os forradalom és szabadságharc történéseivel: „A terézvárosi Szondi utcában, lakóházunk pincéjében vészeltük át a lövöldözést. Nagyon féltem, iszonyú zajt ütöttek a fegyverek, a tankok lánctalpainak dörömbölő zaját pedig közvetlenül lehetett hallani a pince ablakain keresztül. Meg is kérdeztem az egyik szomszédunkat, Guszti bácsit, hogy ugye a szovjetek nem fognak bombázni, és ő határozottan állította, hogy nem, ezzel próbált nyugtatgatni, ami egyébként a meggyőződése is volt. Az is beleivódott az agyamba, amikor sorban álltam kenyérért az utcán, és egy tankból hosszú sorozatot eresztettek meg felettünk, mire mi azonnal földre vágtuk magunkat, majd fejvesztve rohantunk haza. Előfordult, hogy a harmadik emeleti ablakunkból kinéztem, és egy golyó épphogy elkerült. Emlékszem, hogy a házunk tetején felkelők foglaltak állást, de a lakók megkérték őket, hogy ne onnan lőjenek, mert féltek, hogy akkor belövést kapunk. Az első, harcok utáni novemberi körúti séták során szembesültünk a harcok pusztításaival, és még azt is megmutatták nekem, hogy melyik lámpavasakra húztak fel embereket.”
A művészi pályájának kezdeteiről így vallott a későbbi füttyművész: „A rádiónk sokszor szólt, így módom volt hallgatni népdalokat, operákat, operetteket és persze mozgalmi dalokat is. Amikor kezdtem cseperedni, akkor a hallottakat már tudtam fütyülni is, amit a kezdet kezdetétől azzal a technikával tettem, amivel aztán a nagyközönség megismert. Nagyon sokféle technikája van a fütyülésnek, én nyitott ajkakkal tanultam ezt meg, ami hasonlít ahhoz a zajszerű fütyüléshez, amelyet majdnem mindannyian képesek vagyunk produkálni. Én ezt a hangzást kitisztítottam azáltal, hogy az ajkaimat és a fogaimat eltávolítottam egymástól.” Hacki Tamás nyolcéves korában bekerült a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) kórusába mezzoszoprán hanggal, és akkortájt kezdett el hegedülni is a Szemere utcai zeneiskolában. A Ki mit tud?-ról a rádióújságból értesült, édesanyja pedig a felvetett kérdésre csak úgy mellékesen odavetette, hogy induljon nyugodtan. Az elődöntőben Kacsoh Pongrác János vitézéből a Furulyadalt adta elő, majd slágereket és népdalokat fütyült, hogy aztán a döntőben ismét a Furulyadal, valamint Nádas Gábor szerzeménye, a Madárkeringő következzen. Mivel Nádas Gábor rutinos slágerszerző volt, ez nagy sikert aratott, ami Hacki Tamás számára is emlékezetes maradt: „A műsor megállt, miután felléptem, mert a taps nem akart abbamaradni, míg a zsűri tagjai azon vitatkoztak, hogy a fütty egyáltalán művészet-e. Az én gyermekkorom idején »nem illett« fütyülni az utcán, a templomban, az iskolában és egyéb helyeket. Tiltotta az illem. Korábban nem csináltak belőle koncertműfajt. Én viszont ezt megtettem: nagy hírű koncertpódiumokon és templomokban, rádióban és televízióban fütyültem. Együttesemmel, az Ex Antiquisszel a klasszikus műveket sajátos átritmizált feldolgozásokkal népszerűsítettük, ezért az Országos Filharmónia (OF) nagyszámú ifjúsági, ismeretterjesztő jellegű koncertet rendezett velünk. Egy alkalommal negatív kritikát kaptunk, amelyben egy dunántúli sajtóorgánum zenekritikusa úgy vélekedett rólunk, hogy »bambuszfűszoknyába öltöztetjük Bachot«, utalva a ritmizált feldolgozásra. A kritika hatására az OF úgy megijedt, hogy levette műsoráról a produkciónkat. Ugyanakkor a közönség olyannyira megszeretett bennünket, hogy amikor az utcán gyalogoltam, az emberek, beleértve az egyszerű gyerekeket is, elkezdték fütyülni Bachtól a Badinerie vezető motívumát, amit tőlem a rádióban hallottak. Ilyenkor mindig éreztem, hogy jó dolgot viszünk véghez a kultúraterjesztés, a népművelés terén. Így népszerűsítettük többek között a régi magyar táncokat a XVI–XVII. századból, ebben mi úttörők voltunk. Összességében több ezer koncertet adtunk, főleg Nyugat-Európában és Európán kívül is, sokszor komolyzenei sorozatok részeként. Németországban még az is előfordult, hogy az egyik klasszikus zenei sorozatban Yehudi Menuhin koncertjét követte a mi programunk. Igen nagyszámú zenekritikát őrzök a világ minden tájáról: az általam kifejlesztett, hangszerszerű, virtuóz füttyhangot és ennek kamarazeneszerű beágyazását meglepőnek, egyben izgalmasan újszerűnek, esztétikusnak találták.”