Hacki Tamás, még mielőtt a világot jelentő deszkákra lépett volna, szembesült az 1956-os forradalom és szabadságharc történéseivel: „A terézvárosi Szondi utcában, lakóházunk pincéjében vészeltük át a lövöldözést. Nagyon féltem, iszonyú zajt ütöttek a fegyverek, a tankok lánctalpainak dörömbölő zaját pedig közvetlenül lehetett hallani a pince ablakain keresztül. Meg is kérdeztem az egyik szomszédunkat, Guszti bácsit, hogy ugye a szovjetek nem fognak bombázni, és ő határozottan állította, hogy nem, ezzel próbált nyugtatgatni, ami egyébként a meggyőződése is volt. Az is beleivódott az agyamba, amikor sorban álltam kenyérért az utcán, és egy tankból hosszú sorozatot eresztettek meg felettünk, mire mi azonnal földre vágtuk magunkat, majd fejvesztve rohantunk haza. Előfordult, hogy a harmadik emeleti ablakunkból kinéztem, és egy golyó épphogy elkerült. Emlékszem, hogy a házunk tetején felkelők foglaltak állást, de a lakók megkérték őket, hogy ne onnan lőjenek, mert féltek, hogy akkor belövést kapunk. Az első, harcok utáni novemberi körúti séták során szembesültünk a harcok pusztításaival, és még azt is megmutatták nekem, hogy melyik lámpavasakra húztak fel embereket.”
A művészi pályájának kezdeteiről így vallott a későbbi füttyművész: „A rádiónk sokszor szólt, így módom volt hallgatni népdalokat, operákat, operetteket és persze mozgalmi dalokat is. Amikor kezdtem cseperedni, akkor a hallottakat már tudtam fütyülni is, amit a kezdet kezdetétől azzal a technikával tettem, amivel aztán a nagyközönség megismert. Nagyon sokféle technikája van a fütyülésnek, én nyitott ajkakkal tanultam ezt meg, ami hasonlít ahhoz a zajszerű fütyüléshez, amelyet majdnem mindannyian képesek vagyunk produkálni. Én ezt a hangzást kitisztítottam azáltal, hogy az ajkaimat és a fogaimat eltávolítottam egymástól.” Hacki Tamás nyolcéves korában bekerült a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) kórusába mezzoszoprán hanggal, és akkortájt kezdett el hegedülni is a Szemere utcai zeneiskolában. A Ki mit tud?-ról a rádióújságból értesült, édesanyja pedig a felvetett kérdésre csak úgy mellékesen odavetette, hogy induljon nyugodtan. Az elődöntőben Kacsoh Pongrác János vitézéből a Furulyadalt adta elő, majd slágereket és népdalokat fütyült, hogy aztán a döntőben ismét a Furulyadal, valamint Nádas Gábor szerzeménye, a Madárkeringő következzen. Mivel Nádas Gábor rutinos slágerszerző volt, ez nagy sikert aratott, ami Hacki Tamás számára is emlékezetes maradt: „A műsor megállt, miután felléptem, mert a taps nem akart abbamaradni, míg a zsűri tagjai azon vitatkoztak, hogy a fütty egyáltalán művészet-e. Az én gyermekkorom idején »nem illett« fütyülni az utcán, a templomban, az iskolában és egyéb helyeket. Tiltotta az illem. Korábban nem csináltak belőle koncertműfajt. Én viszont ezt megtettem: nagy hírű koncertpódiumokon és templomokban, rádióban és televízióban fütyültem. Együttesemmel, az Ex Antiquisszel a klasszikus műveket sajátos átritmizált feldolgozásokkal népszerűsítettük, ezért az Országos Filharmónia (OF) nagyszámú ifjúsági, ismeretterjesztő jellegű koncertet rendezett velünk. Egy alkalommal negatív kritikát kaptunk, amelyben egy dunántúli sajtóorgánum zenekritikusa úgy vélekedett rólunk, hogy »bambuszfűszoknyába öltöztetjük Bachot«, utalva a ritmizált feldolgozásra. A kritika hatására az OF úgy megijedt, hogy levette műsoráról a produkciónkat. Ugyanakkor a közönség olyannyira megszeretett bennünket, hogy amikor az utcán gyalogoltam, az emberek, beleértve az egyszerű gyerekeket is, elkezdték fütyülni Bachtól a Badinerie vezető motívumát, amit tőlem a rádióban hallottak. Ilyenkor mindig éreztem, hogy jó dolgot viszünk véghez a kultúraterjesztés, a népművelés terén. Így népszerűsítettük többek között a régi magyar táncokat a XVI–XVII. századból, ebben mi úttörők voltunk. Összességében több ezer koncertet adtunk, főleg Nyugat-Európában és Európán kívül is, sokszor komolyzenei sorozatok részeként. Németországban még az is előfordult, hogy az egyik klasszikus zenei sorozatban Yehudi Menuhin koncertjét követte a mi programunk. Igen nagyszámú zenekritikát őrzök a világ minden tájáról: az általam kifejlesztett, hangszerszerű, virtuóz füttyhangot és ennek kamarazeneszerű beágyazását meglepőnek, egyben izgalmasan újszerűnek, esztétikusnak találták.”
A Ki mit tud?-os szereplés más tekintetben is mélyen bevésődött a kortársak tudatába: Hacki Tamás eredetileg második helyezést kapott, ami egy csehszlovákiai utazással járt volna együtt. A közönség azonban ezen annyira felháborodott, hogy levelek százai érkeztek a Magyar Televízióba, követelve az első helyezése kihirdetését, sőt még parlamenti interpellációig (!) is eljutott az ügy. Végül a KISZ és a televízió kénytelen volt engedni a nyomásnak, és pótlólag kiadtak neki egy első díjat, amit a televízió nyilvánossága előtt vehetett át, s erről még a TV Híradó is tudósított. Így aztán Csehszlovákia helyett a Helsinkiben rendezett VIT-re jutott ki, ahol nagy sikert aratott a Balassa együttes kíséretében a magyar gálaesten. Urho Kekkonen finn elnök külön gratulált a produkciójához, de ezen az alkalmon kívül is fellépett több helyen, Helsinkitől közel és távol egyaránt.
Hacki Tamáséknak a nyolcvanas ének elejéig mintegy háromezer előadásuk volt, ezek közül lényegesen több volt a külföldi, mint a magyar fellépés. „1968-ban az adelaide-i fesztiválon találkoztunk Marlene Dietrichhel, aki miután bemutattak neki és hallotta a fütyülésemet, adott nekem egy puszit. Ez annak fényében, hogy ő nem arról volt híres, hogy csak úgy bárkit is a maga közelébe engedett, nem kis dolog. Ugyanebben az évben a berlini Friedrichstadt Palastban Josephine Bakert és minket egymás után hirdették. Pár évvel később a Cannes-i MIDEM Fesztiválon Joe Cockerrel és Shirley Bassey-vel ugyanazon a színpadon léptünk fel, és a kritikák szerint mi kaptuk a legnagyobb tapsot. Az 1972-es sopoti fesztiválon még díjat is nyertünk.”
Az új stílusú füttyművészet persze néha maga után vonta az értetlenkedő hozzáállást is, így az is előfordult, hogy amikor 1968-ban a kelet-berlini Zeneművészeti Főiskolán koncerteztek, és a diákok tomboló lelkesedéssel fogadták a „szemtelen” stílusú műsorukat, jó néhány tanár látványosan kivonult a teremből. Ennél még különösebb eset is előfordult velük a lipcsei vásár gálája előtt. Az egyik próbán, amikor Bachot játszottak swing stílusban, odament hozzájuk a keletnémet kultúrpolitika egyik nagyon fontos képviselője, Oelschlegel asszony, a lipcsei gála megbízott kultúrigazgatója, és azt mondta nekik, hogy „itt Lipcsében maguk nem fognak Bachot swingben játszani”, s ezzel letiltotta ezt a darabot, ami kimerítette a cenzúra fogalmát. Egy másik alkalommal Párizsba első nekifutásra ki sem mehettek: „Volt egy meghívásunk a párizsi Olympia Színházba a Gilbert Bécaud Show-ra, de nekem éppen akkorra esett a katonai behívóm időpontja. A Nemzetközi Koncert Igazgatóság és az OF beküldtek Biszku Bélánéhoz, aki a Művelődésügyi Minisztériumban volt egyebek mellett honvédségi összekötő. Próbáltam meglágyítani a szívét azzal, hogy a magyar művészek közül még senki nem szerepelt ezen a nevezetes helyen, de ő hajthatatlan maradt. Biszkuné azzal utasított el, hogy katonai szolgálatomra szüksége van a honvédségnek és a hazának, és még azt is hozzátette, hogy »táncos és zongoraművész elvtársakat« is behívtak katonának. Akkor rettenetesen el voltam keseredve, de később kijutottunk az Olympia Színházba, azonban már nem a Gilbert Bécaud Show-ba. Ettől függetlenül mi voltunk az első magyarok, akik a háború után felléptek ott.”
Akadtak persze ezen kívül is meg nem valósult előadások a pályafutása során, de ahogy Hacki Tamás fogalmaz, „ezeket az eseteket az ember igyekszik elfelejteni”. Az azonban időnként eszébe jut, amikor a nyugatnémet kormány felkérésére mehettek volna műsort adni, de nem készült el időben a vízumuk, így itthon kellett maradniuk. Mint mondta, „az efféle ügyekkel kapcsolatban rengeteg mérgünk volt, állandóan a vízumokra kellett várnunk, ami a hidegháború hozománya volt. Az NDK–NSZK határ volt a legszörnyűbb, ott féltünk, gyomorgörcsünk volt. A keletnémet határőrök részben levetkőztettek bennünket, a csomagjainkat is feltúrták, belelapoztak a noteszembe, még azt is megkérdezték, hogy kiknek a nevei szerepelnek benne.” Amikor pedig a MÁV Kórházban dolgozott, az Egészségügyi Minisztérium párttitkára agitálta, hogy lépjen be a pártba. Azzal érvelt, hogy Hacki Tamás a nagyvilágban tudná vinni a pártállam jó hírét. A világszerte ismert füttyművésztől azt kapta válaszul, hogy ha párttag lenne, nem szólna a szájából autentikusan, hogy dicséri a hazáját, amivel sikerült elhárítania a további győzködéseket. A kórházban elmesélte ezt az esetet az igazgatónak, aki annak ellenére, hogy természetesen párttag volt, megdicsérte, hogy ügyesen kibújt a felkérés alól.
Hacki Tamás életében a gyógyítás és az orvostudomány legalább olyan fontos helyet foglal el, mint a füttyművészet.
Németországban vizsgázott fül-orr-gégészetből és foniátriából, ami saját bevallása szerint sem volt könnyű. Habilitált, egyetemi magántanár lett Hannoverben, majd Regensburgba került, ahol egészen 2011-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Itt alapította az orvosi egyetem klinikáján a Foniátriai és Gyermekaudiológiai Osztályt, a Bad Gögging-i Foniátriai Rehabilitációs Osztályt negyven betegággyal, valamint a regensburgi Logopédiai Tanintézetet. De itt is kapóra jött neki mindaz, amit a füttyművészet terén elért: „Amikor elkezdtem Magyarországon a foniátriával kokettálni, akkor megéreztem, hogy leendő szakmámhoz két oldalról is közelítek, tehát nemcsak az orvosi, hanem a fütty, a különleges hangképzés ismerete irányából is.”
Saját bevallása szerint az orvosi tevékenységéért kapott Német Szövetségi Köztársaság Érdemkeresztje számára különleges helyet foglal el a díjak sorában, ami persze nem jelenti azt, hogy a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje elhalványulna mellette. Ahogy kifejezésre juttatta, „a német kitüntetést nagyon nagy örömmel vettem át, hiszen egy külföldi számára mindig óriási elismerés, ha egy ilyen nagy tekintélyű országban értékelik a munkásságát. Én úgy lettem professzor Németországban, hogy még nem voltam német állampolgár. Amikor felajánlották a német állampolgárságot, a magyarról az akkori ottani törvényi szabályozás miatt le kellett volna mondanom. A berlini Szövetségi Belügyminisztérium nem engedélyezte a magyar állampolgárság megtartását, a Bajor Belügyminisztériumnál azonban szerencsével jártam. Ők erősen támogattak, hiszen nagyra értékelték az intézetalapító, a klinikai és a kulturális (zenei) teljesítményemet. Némi furfanggal azt tanácsolták, hogy tereljem jogi útra ezt az eljárást, így ügyvéd segítségével beadtam a Bajor Belügyminisztériumba egy keresetet, amelyben ragaszkodom a magyar állampolgárság megtartásához a felveendő német mellett. Ennek alapján találtak számomra egy megoldást, én persze őszintén örültem a győzelemnek, a magyar állampolgárságom megtartásának.” Az orvosprofesszor, füttyművész ezenkívül örömét és büszkeségét fejezte ki a Pro Cultura Hungarica díj elnyerése miatt, amit Balog Zoltán emberi erőforrás minisztertől vehetett át a televízió nyilvánossága előtt.
Hacki Tamás jelenleg a Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) Fül-Orr-Gége Klinikáján rendel egy héten egyszer, és ott operál is, finom gégeműtéteket végez, amelyek során a hangképzést gátoló tényezőket igyekszik megszüntetni a pácienseken. Ezenkívül a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Egyesület Teréz körúti rendelőjében is rendel heti egy alkalommal, itt a gyerekek beszédfejlődési és hallászavarát kezeli. Rajtuk kívül énekesek is járnak hozzá mindkét rendelésére. A SOTE Egészségtudományi Karán pedig 2018-ban a kezdeményezésére és aktívan irányító közreműködésével alapítottak egy tanszéket a Hang-, Beszéd- és Nyelésterapeuta képzésre, ami tulajdonképpen klinikai logopédia. Magyarországon addig csak gyógypedagógiai alapú logopédusképzés zajlott, ez a tanszék viszont úttörő jelleggel a medicinai alapú szakterapeuta oktatást jelenti. Első hallgatóik már harmadévesek, jövőre diplomáznak. Hacki Tamás annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ez a szakirány az egészségügy számára eminensen fontos. A két országban is huzamosabb ideig tevékenykedő és kiemelkedő jelentőségű eredményeket felmutató professzor kiemelte:
Azt nem lehet ilyenkor figyelmen kívül hagyni, hogy több mint két évtizedet töltöttem sikeresen Németországban aktív korszakomból, és a feleségem is dolgozott ott mint gyermekgyógyász. Ez óhatatlanul nyomot hagy az emberben, nem beszélve számos nagyszerű német barátunkról. Ezért aztán azt hiszem, nem szentségtörés, ha azt mondom, nekem két otthonom van, de persze az igazi haza Magyarország, ahol két unokám él, sok-sok barátunk van, és a mostani szerteágazó munkám is intenzíven köt ide.
Borítókép: Hacki Tamás (Fotó: MTI/Czimbal Gyula)
