Szellemi és lelki védelem

Hétévesen fogott először hegedűt a kezébe. Tizenöt évvel később Ferencsik János felkérte az Állami Hangversenyzenekar koncertmesterének. Az Országos Filharmónia szólistája, 1984-ben a Budapesti Fesztiválzenekar koncertmestere lett. 1987-ben megalapította a Keller Quartetet, minden idők egyik legsikeresebb vonósnégyesét. 2007-től karmesterként vezeti a ma már nemzetközi hírű Concerto Budapest Szimfonikus Zenekart. Keller András Kossuth-díjas hegedűművész-karmesterrel beszélgettünk.

Keller András hegedűművész 20210908 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

– Számos díjjal és elismeréssel tüntették ki eddig. Hol helyezkedik el ezek között a nemrég átvett Kossuth-díj?
– Az első helyen. Ha egy művész a hazájától kap nagy elismerést, az a díjat mindenek fölé emeli. 

Ebben az évben a klasszikuszenészek közül egyedül én vehettem át Kossuth-díjat, ami arra kötelez, hogy még jobb zenésszé váljak, és minél több fiatalnak adjam át azt a tudást, amelyet a nagy mestereimtől kaptam.

– A szülei is zenéltek?
– Édesapám hetven éven át énekelt kórusban, alapító tagja volt a pesti ferencesek Liszt Ferenc kórusának. Nagyon szépen hegedült, a Zeneakadémiára is járt, de az iskola befejezését elsöpörte a történelem. Se neki, se a baráti társaságának nem tetszett az akkori rendszer. 

Édesapám írt egy tanulmányt, amelyért az 1955-ös közgazdászper elsőrendű vádlottjaként elítélték, a barátaival összesen 120 évet kaptak a kommunistáktól. A börtönből 1956-ban a forradalmárok szabadították ki őket. Édesanyámat azért ítélték el három évre, mert nem vált el apámtól. Egy napig volt bírónő, aznap rúgták ki, amikor a férjét lecsukták. 

Ezután kilenc évig a gumigyárban dolgozott. Attól a történettől ma is könnybe lábad a szemem, hogy nagyanyám, miután megtudta, hol tartják fogva apámat, 1955 karácsonyán a börtön előtt karácsonyfát állított és gyertyát gyújtott. Miután édesapám kiszabadult, minden évben szenteste délután eltűnt néhány órára. Mint később kiderült, karácsonykor ő is elment a Kozma utcai börtönhöz, élete végéig. A nagypapám a Horthy-seregben szolgált, ezért nem kapott nyugdíjat. Édesapám tartotta el a családot, s emiatt fel kellett adnia a hivatásos zenészi pályát.

– Gyerekkorában jól sportolt, elcsábulhatott volna a foci vagy a pingpong felé is. 
– És ügyesen atletizáltam, országos diákolimpián ezüstérmet nyertem, mégis a zene győzött. Tízévesen skarlát miatt öt hétig otthon voltam, és édesapám lemezgyűjteményét hallgattam. Akkor fedeztem fel Beethovent és Bartókot, és azután egészen másként álltam a zenéléshez. Életem egyik legcsodálatosabb időszaka a Zeneakadémia előkészítő tagozatához fűződik. Ott éltünk, egész nap gyakoroltunk. Persze fociztunk is, a kottaállványok végén lévő tömör kis gumikat használtuk labdának, de minden este koncertre mentünk. Kocsis Zoltán nem volt tanárunk, de sok időt szánt ránk, eljátszotta nekünk a nagy szimfóniákat, és mi ámulattal hallgattuk. Végtelenül szerencsés vagyok, hogy olyan óriásoktól tanulhattam, mint Kovács Dénes, Kurtág György, Rados Ferenc, Mihály András, Devich Sándor és Simon Albert. Nem voltam egyszerű eset, heves, öntörvényű, lázadó fiú voltam. Biztos azért, mert forradalmár szülők gyermeke vagyok.

– Zeneakadémistaként nem is pályázott, mégis három amerikai ösztöndíjat ajánlottak fel önnek. Miért nem fogadta el őket?
– Mert Végh Sándornál akartam tanulni Salzburgban. A mai napig őrzöm azt a levelet, amelyet az akkori kulturális minisztertől kaptam, hogy azért nem engednek ki Salzburgba, mert nem tudok németül. Visszaírtam, hogy Végh Sándor professzor úrral rendkívül jól megértjük magunkat a zene nyelvén, és mindketten jól beszélünk magyarul. Amerikába kiengedtek volna, de a disszidens Végh Sándorhoz nem.

– Hamar felfelé ívelt a pályája koncertmesterként, szólistaként nemcsak itthon, külföldön is. Miért alapította meg a Keller Quartetet? 
– 1986 januárjában volt egy koncert, ahol megismertem a Keller Quar­tet későbbi tagjait, Kertész Ottót, Pilz Jánost és Gál Zoltánt. Fantasztikus tehetségű fiatalok voltak, és nagyon szerették volna, hogy alapítsunk vonósnégyest. Bár én sokáig vonakodtam, egyszer csak megéreztem, hogy sokkal jobb érzés valamit együtt létrehozni, mint egyedül szépen játszani a színpadon. 1987. március 14-én volt az első koncertünk.

– 1990-ben megnyerték a világ két legjelentősebb vonósnégyes-versenyét, és a kritikusok szavazatai alapján a Bartók vonósnégyes-összkiadásukat beválasztották a XX. század ötven legjobb kamarazenei felvétele közé.
– Elképesztő sikereink és lehetőségeink voltak, a világ minden pontján felléptünk. Saját koncertsorozataink voltak a New York-i Lincoln Centerben, Rómában, Berlinben, Londonban. Rendszeresen felléptünk a Carnegie Hallban, a Milanói Scalában, még Dia­na hercegnő is meghívott minket.

Sokat tettünk a magyar kultúráért, amit itthon szinte észre sem vettek. Az különösen fájt, hogy az akkori legrangosabb kulturális hetilapban összeírták a magyar vonósnégyeseket, és a Keller Quartet nevét meg sem említették.  

– Mi volt a siker ára?
– Éjjel-nappal együtt voltunk, bőröndből éltünk. Sokszor úgy léptünk fel, hogy előtte ezer kilométert vezettünk. Sokan irigyeltek, de kemény élet volt, egy idő után minket is felőrölt. Egyre erősebbé vált bennem az érzés, hogy szeretnék valamit itthon alkotni. Azzal, hogy elnyertem a Concerto Budapest zenekar vezetését, valójában tovább kamaráztam – csak sok emberrel.

– Hogyan fogadták?
– Amikor elkezdtünk dolgozni, rettegtek tőlem a zenészek, keménykezűnek tartottak. Aztán gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Elkezdtem kisebb csoportokban foglalkozni velük. Látták, hogy szeretettel közeledem feléjük, és jönnek az eredmények, a sikerek.

– Könnyen dicsér?
– Nagyon nehezen. Én valójában a koncerten vagyok művész, egyébként inkább edző. Az én feladatom, hogy a közel száz zenészt eljuttassam odáig, hogy a koncerteken játsszanak a legjobban. Ehhez mindegyiküket meg kellett ismernem. 
– Kivéve a fuvolaművészt, Kaczander Orsolyát, a feleségét. Hol ismerkedtek meg?
– Orsi már akadémista kora óta játszott a zenekarban. 1985 márciusában találkoztunk a Zeneakadémia aulájában, ahol egy pillanat alatt beleszerettem. 36 éve vagyunk együtt. A lányunk, Annie sokáig zongorázott és ügyesen csellózott, de nem lett zenész. A Concerto egyik legfontosabb embere, a nemzetközi ügyeinket intézi, és a koncertfilm egyik producere volt. Az unokánk, Miron 2018. március 25-én, Bartók Béla születésnapján érkezett közénk.

– A koncertfilm, amelyet a velencei televíziós fesztiválon Arany Oroszlán díjjal jutalmaztak, 2019. december 4-én készült a Müpában, ahol a Concerto Budapest Gidon Kremer hegedűművésszel és a Kremerata Balticával lépett fel. Mitől különleges ez a film?
– A Kremeratával és Gidon Kremerrel jó barátságban vagyunk, többször turnéztunk együtt. Ezen a koncerten Mahler és Schnittke művei mellett Mieczyslaw Weinberg utolsó szimfóniáját is előadtuk, amely a holokauszt áldozatainak emlékére született. Megrázó darab. A filmet Szabó Stein Imre rendezte, aki olyan kameraállásokat, vágásokat alkalmazott, amelyeket a hagyományos közvetítéseken nem láthatunk. Nem csak a zenemű drámáját, a zenészekben létrejövő érzéseket is bemutatta. Én hiszek benne, hogy a klasszikus művészet nem csak örömet és szórakoztatást kínál, lélekgyógyító szerepe is van. 

A zene szellemi és lelki védelmet ad, de leginkább moralitást, tisztességet, becsületet. És ami számomra a legfontosabb, hazaszeretetre nevel. Kodály azt mondta, hogy országot tudunk vele építeni. 

Jelenleg a Concerto Budapest a legfontosabb az életemben, őket szeretném a legmagasabb szintre emelni. Dupla koncerttel tartjuk az évadnyitó hangversenyünket szeptember 24-én és 25-én a Zeneakadémián. Vendégünk a világ egyik legnagyobb hegedűművésze, ­Christian Tetzlaff lesz. A Concertót sokan azért szeretik, mert nem csupán hallatszik, hanem látszik is, hogy a zenészek örömmel játszanak. Nemcsak kiváló művészek, hanem remek emberek is, akiknek helyén van a szívük.

(A borítókép Bach Máté felvétele)