Még ki sem hűlt az előző (és egyben első) Nicolas-kötet, és máris itt van a következő, legnagyobb örömünkre – az előző könyv ugyanis azért nem hűlt még ki, mert naponta forgatjuk, hahotázunk, újra és újra elolvassuk a gyerekekkel, és bár már kívülről tudunk mondatokat és fordulatokat, nem győzünk betelni vele.
Jelentem, az anyag, a szöveg, a humor mit sem veszített frissességéből. Mutatom is például a szülőkkel együtt orvosi vizsgálatra érkező iskolásokról szóló, nyomokban az Asterix-történeteket is megidéző jelenetet: „Levetkőztünk, és nagyon furcsa volt ott állni meztelenül mindenki előtt. A mamák nézték a többi mama gyerekét, és olyan képet vágtak, mint a mama, amikor halat vesz a piacon, és mondja a halasnak, hogy nem valami friss a hal.” A képmutató szülők máskor is megkapják – álljon itt például az évzáróról szóló szöveg egy kis részlete: „A Geoffroy papája szivarral kínálta a többi papát, és ők eltették későbbre, a mamák nevetve mesélgették egymásnak, hogy miket csináltunk év közben, és csodálkoztunk is, hogy ilyen jól szórakoznak, mert amikor csináltuk azokat a dolgokat, akkor egyáltalán nem nevettek rajta, sőt kaptuk a pofonokat.” Vagy ugyanebből a szövegből egyetlen mondat, amely az egész kötet, sőt az egész Nicolas-univerzum abszurd, humoros, kifordult világát képes kifejezni (a „barátok, bajtársak egymás között” jegyében): „Erre Clotaire fejbe vágott a bajtársiasságért kapott jutalomkönyvével.”
Az előző kötethez képest némi változást jelent az, hogy ezekben a szövegekben a kis Nicolas már sokkal jobban figyeli a szülei, a felnőttek viselkedését – és bár (nyilván a ravasz szerzői szándék és megvalósítás szerint) nem érti pontosan, hogy mi van, de érzékeli a zavart a rendszerben, gondosan lejegyzeteli, amit lát, és az olvasó hahotázva derülhet a kis színeseken, amelyeket jó eséllyel maga is ismerhet:
„– Papa! – mondtam. – Eegen? – mondta papa, és tovább olvasta az újságot.
– Eltörtem a rózsaszín vázát – mondtam nagyon gyorsan, és egy nagy gombóc volt a torkomban. – Eegen? – mondta a papa. – Jól van aranyom, menj szépen játszani. Piszok vidáman mentem vissza a konyhába, és a mama megkérdezte: – Megmondtad apádnak? – Megmondtam, mama – válaszoltam. – Na és mit mondott? – kérdezte a mama. – Azt mondta, hogy jól van, aranyom, és hogy menjek szépen játszani – válaszoltam. Na, ez nagyon nem tetszett a mamának. – Még ilyet! – mondta, és bement a nappaliba. – Szóval így neveled te a gyereket! – mondta a mama. A papa kinézett az újság fölött, de nagyon csodálkozott. – Tessék? – kérdezte.
– Jaj, nagyon kérlek, ne add az ártatlant! – mondta a mama. – Tudom, tudom, te nyugodtan olvasod az újságodat, én meg fegyelmezzem a fiadat, igaz?
– Csakugyan szeretnék nyugodtan újságot olvasni, de úgy látom, hogy az lehetetlenség ebben a házban. – Na persze! Az uraság nyugalmat kíván. Papucs, újság, a piszkos munka rám marad! – kiabált a mama. – Aztán meg csodálkozol, ha elzüllik a gyerek. – De hát mit vársz tőlem, az ég szerelmére? Mihelyt hazaérek, vesszőzzem meg a kölyköt? – Nem teljesíted apai kötelességedet – mondta a mama –, mit érdekel téged a családod!” És így tovább, máris kész a házastársi veszekedés, amely már (rég) nem is a gyerekről szól, hanem a szülők egymás iránt táplált… érzelmeiről.
De nemcsak a szülők kapják meg, hanem – tudom, nagy szavak – maga a társadalom is, íme egy szép mondat az örök viszonyokról: „Eresszen el! – ordított a vadszamár. – Szólok a papámnak, aki adóbehajtó, és akkora adót sóz magára, hogy belegebed.” Az iskola és az iskolai élet az már csak iskola – és iskolai élet – marad („Alceste kiment felelni Franciaország folyóiból, de nem nagyon ment neki a felelés, mert csak a Szajnát tudta mondani, ami összevissza kanyarog, és a Nive-et, ami nem valami nagy folyó, és csak azért tudta, mert tavaly ott nyaralt.”), és a humor ilyen szubtilis is tud lenni: „Meg akartuk látogatni Clotaire-t, de a mamája nem engedett be. Mondtuk, hogy a barátai vagyunk, és hogy jól ismerjük, de a Clotaire mamája azt mondta, hogy a fiának pihennie kell, és ő is jól ismer bennünket.”
A szöveg közben ott vannak a csodás illusztrációk, amelyek nyomán másképp már el sem tudjuk képzelni a kis verekedő, perlekedő, síró pernahajdereket, és így végül arra jutok, teljesen függők lettünk: már most nehéz kivárni az újabb, a harmadik kötet (Nicolas nyaral) megjelenését.
René Goscinny – Jean-Jacques Sempé: Nicolas az iskolában. Fordította: Bognár Róbert. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2022.
Borítókép: Jean-Jacques Sempé francia karikaturista (Fotó: Wikipédia)
