A történelmi emlékezettel úgy van a legtöbb ember, mint a szerelemmel: igyekszik csak a szépre emlékezni. A szinte szükségszerűen, de legalábbis teljes bizonyossággal meglévő rútat ott felejti el, ahol lehet. Éppen ezért a negyvennyolcas forradalomról is sokunknak elsősorban a március 15-i események jutnak az eszünkbe, a valóságnál talán többnek látott diadalmas csaták, esetleg a fegyverletétel, Görgey szerepének vérmérséklet szerint való megítélésével. Az árnyoldalakról, a szörnyűségekről – bár valahol mélyen érezzük, hogy voltak, lenniük kellett ilyeneknek – igyekszünk inkább megfeledkezni, tudomást nem venni.
És akkor szembetaláljuk magunkat Gál Vilmos nagyszabású regényével, a Latrok ideje című, Erdély 1848–1849 alcímű kötettel, amely igen sajátságos szempontból tárgyalja az eseményeket, ugyanis nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy bemutassa a lelkesedés hónapjai utáni kegyetlen erdélyi valóságot, amikor – a hátlapszöveget idézve –
a latrok ideje jön el Erdélyben, a hónapokig tartó kegyetlen vérengzések kora, amikor bécsi uraik ártó szavára a semmiből felemelkedett apró, kicsi gazemberek hatalmas latrokká növekednek, tíz- és tízezer felhergelt erdélyi román követi őket kaszára, vasvillára kapva, hogy kegyetlen vérfürdőt rendezzenek, amerre csak járnak (…). A véráldozat hatalmas, e történet annak a tízezer magyarnak állít emléket, akik 1848–1849-ben haltak mártírhalált.
Felkavaró, rettenetes könyv ez, a profi megírás és a kedélyes indítás meg a klasszikus, „három jóbarát sorsa a történelem viharában” szerkezet ellenére is.
Számomra, aki kolozsvári egyetemistaként mindig meghökkenve és elszoruló szívvel néztem a méretarányok szempontjából is mindenhonnan kilógó román nemzeti hős, Avram Iancu szobrát, talán még inkább az.
Gál Vilmos írói tudását dicséri a profi kerettörténet a három iskolai barátról, akinek sorsát felváltva mutatja be a szerző, és a könyv első negyede után – melynek során még csak célzásokat olvashatunk a közelgő iszonyatra – szinte minden fejezetben újabb és újabb részletekre derül fény a kegyetlenkedésekkel kapcsolatban.
A románok első megjelenése a harmadik oldalon olvasható, és már ott van valami fenyegető árny, ami a könyv további részeire borul:
A muzsinai románok is kirohantak a kalibáikból, és vadul hányták magukra a keresztet. – Unguri diabolici (azaz: Ördögi magyarok, románul) – mondta a falu pópája, és kiköpött.
Vagy néhány oldallal hátrébb:
Jellemző volt mindez Enyedre, ahol rengeteg magyar nemesi família élt ekkoriban, miközben a környező falvakat jószerével már csak román jobbágyok lakták.
Nyilvánvaló, hogy a fülszöveg olvastatja ezeket a sorokat baljóslatúnak, de miközben Gál Vilmos ráérősen kibontja a három enyedi diáktársnak a forradalom miatt más-más fordulatot vevő életét, nagy tudásról téve tanúbizonyságot a korabeli viszonyok, a politika és a hétköznapok terén, elhelyezi azokat a gyújtóbombákat is, amelyek aztán a kötet további részében az irtózatos mészárlások képeibe torkollnak. Mindeközben
megjelenik a kötet lapjain Petőfi, Arany, Szendrey Júlia, Vasvári, Wesselényi, Kossuth, egyszóval szinte mindenki figurája, aki számított, és soha, egyetlen pillanatra sem válnak papírmasé figurává, hús-vér emberek maradnak esendőségekkel, apró hiúságokkal, hibákkal, mindennapi életükkel; és természetesen megjelenik Bem József alakja is
(ami szinte elvárható a lengyelekről igen nagy tudással bíró, a Báthory-regényeiben ezt be is bizonyító szerző részéről), de miközben a történet ráérősen halad előre, az olvasóban egyre nő a feszültség a várható és elkerülhetetlen tragédia miatt, amely aztán – sorsszerűen – be is következik.
Érdeme a könyvnek, hogy a mészárlások leírása alatt sem válik egyoldalúvá, hiszen megjelenik benne az emberséges ellenség képe is, és bőven jut idő és szó a saját hibáink elemzésére, de a Wesselényi következő szavai sugallta végzet elkerülhetetlennek látszik:
Attól tartok, hogy a román fejedelemségek feltüzelik az erdélyi románság vezetőit, akiket maga Puchner és a szászok is az unió meg a magyarok ellen hergelnek. Egymillió román paraszt áll szemben alig hatszázezer magyarral.
Felsorolhatatlan a könyv összes érdeme, és elrontani sem szeretném az olvasói megrendülést, ezért még csak egy gondolatot idéznék, amelyik mélyen elgondolkodtatott a mindig korrekt, általában életét és vérét feláldozni kész, ezért aztán szinte mindig vesztésre ítélt magyar politikai viszonyulással kapcsolatban, Wesselényi titkárának a szájából:
A báró úr bölcs ember, és a tudása is hatalmas. Ám én mégis azt mondom, figyelve, hogy a nagyobb hatalmak mi mindent megtesznek a gyengébbel szemben, arra jutottam, hogy a diplomáciában nincs helye az úriemberkedésnek. Ha kell, hazudj, ha kell, csald meg az addigi szövetségesed, vagy édesgesd magadhoz addigi ellenségedet, bármennyire gyűlölöd is! A cél szentesíti az eszközt. Mit akarunk? Függetlenséget mindenáron, vagy becsületes vereséget?
Elgondolkodtató szavak Gál Vilmos megrendítő történelmi regényéből, amelyet mindenkinek érdemes elolvasnia, aki kicsit is érdeklődik a múltunk iránt.
Gál Vilmos: Latrok ideje. Erdély 1848–1849. Lazi Kiadó, Szeged, 2022.
