Az 1848/49-es honvédsereg tábornokai a császári-királyi ármádiától átvett minta szerinti gála- és tábori öltözetet viseltek, amelynek színei teljesen megegyeztek a „schwarzgelbekével”. A huszáros díszegyenruha arany lánczsinórral és paszománnyal díszített skarlátvörös atillából, magyar nadrágból, barna prémezésű fehér mentéből, piros leffentyűs, arany vitézkötéses, fehér kócsagforgós barna nerc vagy menyét szőrmekalpagból, fekete kordován csizmából állt, amelyet arany zsinóröv és huszártarsoly egészített ki. A tábori uniformis piros beszövéses aranyzsinórzatú, aranypaszományos csukaszürke atilla, asztrahánprémes mente, aranypaszományos oldalszegélyezésű sötétszürke pantalló, aranypaszományos, vitézkötéses fekete csákó volt zöld tollforgóval. Ám ezen uniformisokat nem sokan csináltatták meg. Ennek okairól Barcy Zoltán hadtörténésznél olvashatjuk az alábbiakat:
Többen előléptetésük után is viselték eredeti, ezredesi ruhájukat. Egyesek igénytelenségből, mások azért, mert a háború forgatagában nem jutottak hozzá, hogy új atillát csináltassanak maguknak.
Az aradi vértanúk közül csupán Dessewffy Arisztid vezérőrnagy díszegyenruhájáról, Kiss Ernő altábornagy és gróf Vécsey Károly vezérőrnagy csukaszürke atillájáról tudósítanak a visszaemlékezések, közülük a délvidéki nábob atillája fennmaradt, és a Hadtörténeti Múzeum őrzi.
Tábornoki pompában
Az ifjú házas Dessewffy az 1849-es nyári hadjárat kellős közepén varratta meg tábornoki gálaruháját. Ez volt rajta az 1849. július 20-i turai lovassági ütközetben, amelyet a márciusi ifjak egyike, Degré Alajos, a 16. Károlyi-huszárezred alszázadosa feljegyzett:
Amint ráütöttünk az oroszokra, egy-két perc alatt be voltunk kerítve. Iszonyú küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki díszben, mellén a másodrendű érdemkereszttel, s mert a veres atillát meg a keresztet látták a muszkák, később állították, hogy az a püspök, aki velünk attakírozott, roppant vitéz volt.
Dessewffy turai vitézségét az orosz huszárok sem feledték el. Augusztus végén, a már fogságban lévő Degré erről így írt: „Zerinden megszólít egy Olga-huszár kapitány. – Mi ismerjük egymást. – Azt hiszem, kardjaink találkoztak. – Mégpedig derekasan mindkét részről. Ugye Turánál? – Amint az egyenruhájáról látom, igen. – Én is arról ismertem rád. Ej, csak azt a püspököt láthatnám, aki ott veletek harcolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe. – Velünk püspök? – Igen; veres díszben, mellén nagy kettős kereszttel. Visszagondolkoztam. – Ah, tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt.”
Kiss Ernő esetében valószínűsíthető, hogy országos főhadparancsnokként nemcsak a tábori, hanem a gálaruhát is megvarratta. Anyagi helyzete révén könnyen megtehette, hiszen katonai előmenetelét is így oldotta meg a császári hadseregben, ahol 1818-tól szolgált. Mivel a békeidőszakban lassan lehetett feljebb jutni a ranglétrán, huszárosan oldotta meg előmenetelét, megtörtént, hogy alkalmanként nyolcvanezer forintot költött arra, hogy rangban idősebb tiszttársai nyugdíjazásukat kérjék, s ő a helyükbe léphessen.
Amikor 1845-ben ezredesként a 2. Hannover-huszárezred parancsnokává nevezték ki, ezredét saját költségén új mundérba öltöztette, de új lószerszámokra is akadt gondja. Nem véletlenül nevezték a Hannovereket „csecse”-huszároknak. Hiú ember lévén kedvelte a kitüntetéseket, a hannoveri Guelf-rend és a pápai Krisztus-rend lovagkeresztje mellé 1849-ben megkapta a magyar katonai érdemrend 2. osztályát. Báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy 1849. augusztus 18-án felháborodva tájékoztatta Ferenc Józsefet:
Valóban igaz, hogy Görgeyt és a többi főnököt, Kisst, Poeltenberget, Leiningent, Törököt stb. meghívták Rüdiger gróf asztalához (…) és igaz az is, hogy ebből az alkalomból a nevezettek eddigi egyenruhájukban, oldalfegyverrel és forradalmi kitüntetéseikkel feldíszítve jelentek meg. Rüdiger tábornok maga mondja, hogy Kiss császári királyi altábornagyi egyenruhát hord.
A harcok forgatagában
Aulich Lajos vezérőrnagy Buda ostrománál
közhonvéd atillát viselt, durva posztóból, minden kitüntető jelvény nélkül, és fénymázas vászonnal bevont csákót”, amelyet egy másik leírás is megörökített: »tábornoki egyenruhája az igénytelen hadvezérnek a legegyszerübb honvédatillából állt, minden pléh gallér nélkül«.
Magyarán: piros zsinóros kávébarna atillát viselt fekete viaszosvászonba húzott csákóval.
Elekes István százados, Damjanich János segédtisztje így jellemezte tábornoka megjelenését:
Most már csak nagy pejparipáját kellene aláteremtenem, melyen csendesen ülve, a nagy fehér köpennyel hátán, lapos fringiájával oldalán, rendes szokásaként ökleit csípőjére nyuggasztva, mint nézett merően a csata fejleményébe (…)
Fehér kakastollas világoskék panyókás sapkáját őrnagy kora óta hordta, ő volt ugyanis a szegedi 3. honvédzászlóalj, a legendás hírnévre szert tett fehértollasok első parancsnoka. Megcsináltatta tábornoki atilláját, hiszen ezt viselte, amikor Nagybecskereken 1849. január 16-án új hadosztályparancsnokként bemutatták. Than Mór festményéről tudható, hogy az 1849. március 5-i szolnoki ütközetben kávébarna törzstiszti bekecs volt rajta, de ragaszkodott az Elekes által leírt piros zsinórozású fehér köpenyéhez, ugyanis ezt terítette a vállára, amikor 1849. október 6-án a vesztőhelyre kísérték. E ruhadarab Franz Bott hóhérnak olyannyira megtetszett, hogy élete végéig azt használta útiruhának.
Az 1849. április 26-i komáromi csata előestjén, a másnap hajnali támadás vezetésével megbízott Knézich Károly ezredes kávébarna törzstiszti atillája mellé „a csatanapokon hordani szokott fekete szarvasbőr nadrágját s mellényét felőlté.”
Az 1849. május 27-i pesti ünnepélyen jelen volt
Nagysándor tábornok, ki egyszerű vászonöltözetben, betyárkalapjával és sugár fehér tollával igen festőileg nézett ki (…)
Fjodor Vasziljevics Rüdiger gróf segédtisztje jegyezte fel Nagysándor Józsefről, hogy a rekkenő nyári hőségben „rendszerint fehér ingben, felkötött szablyával és nagy nyúlszőr kalpagban járt.”
A „külsőleg finom, fehér glacé-keztyűs” Vécsey grófról Margitay Gábor őrnagy jegyezte fel, hogy Arad ostrománál
honvéd tábornoki egyenruhát bő bugyogóval s lötyögősen, hátra nyúló ellenzős veres sapkát nagy arany paszománttal viselt.
Egervári (Potemkin) Ödön Lehel-huszár hadnagy is megemlítette a tábornok „veres fövegét”, amelynek színe a 2. Hannover-huszárezred csákószínét hordozta, ugyanis e regimentnek volt korábban a parancsnoka. A piros tábori sapka a császári tüzéreknek is szemet szúrt, akik többnyire akkor fokozták tevékenységüket, amikor Vécsey a lőtávolukon belül felbukkant.
Than Mór Görgei Artúr vezérőrnagy és a Feldunai hadsereg törzskarát ábrázoló festményén két későbbi aradi vértanú is látható: lovag Poeltenberg Ernő és gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy. A kép tanúság szerint Vácnál 1849. július 16-án Poeltenberg továbbra is a Sándor-huszárok sötétzöld színű, arany zsinóros ezredes atilláját viselte, fején egyenes karimájú fekete kalappal, azon fehér strucctollal, amely a hadtestparancsnokok kedvelt ruházati cikkének számított, míg a festő Leiningent kék panyókás sapkában és vörös zsinóros, kávébarna törzstiszti atillában örökítette meg.
Az aradi gyásznapon
1849. október 6-án a főbelövésre ítéltek valamennyien „polgári ruhában voltak”. Dessewffy „csinosan, mint menyegzőre fölkészülve jelent meg”, „kezére akkor is tiszta fehér kesztyűt húzott”, Kiss Ernő e napon is „elegáns volt” és „aranygyűrűkkel valónak ékítve kezének ujjai”. Gróf Vécsey a „fekete atilla fölött sötétzöld felöltőt viselt”, amit Marchot Eduard várkáplánnak adott át, hogy azt feleségének adja át. Baló Benjámin református lelkész szerint
a tábornokok fekete atillát viseltek az egy Leiningen kivételével, kinek meghagyták honvéd tábornoki ruháját, s abban is végezték ki.
A szőke, daliás Leiningen „honvédtábornoki atillájáról” más szemtanúk is megemlékeztek, ám kizárt, hogy a császári hadbíróság eltűrte volna, hogy az elítéltet a császári hadsereg tábornoki egyenruhájának magyar másában akasszák fel. Leiningennek sikerült megvesztegetnie fogvatartóit, így történhetett, hogy az 1849. évi hadisikerei alkalmával viselt kávébarna törzstiszti atilla feszült rajta, amelyet a civil szemtanúk tábornoki egyenruhának véltek vagy azt kívánták hangsúlyozni, hogy Leiningen honvéd egyenruhában volt. Herold Lajostól tudjuk, hogy amikor Damjanichot szólították,
a piros sujtású fehér parasztszűrt, mely vállait borította, ledobta. (…) A bitónál Damjanich leoldotta nyakravalóját, s e szavakkal nyújtotta át a páternek: Adja át ezt a feleségemnek. Mondja meg neki, hogy saját kezűleg vettem le a nyakravalót, és nem a sintér vette le a nyakamról. (…) Damjanich még egyszer a paphoz visszafordulva magyarul ismételte kérését, s hozzátette: „Ne, ne felejtse el…
Oláh Gyula emlékezett vissza a felakasztottak ruházatára: „Leiningent kivéve mindannyian polgári ruhában voltak. Hosszú fekete kabát és pantalló volt valamennyin, csak Leiningenen volt honvéd tábornoki ruha; Damjanichnak pedig az eltörött lábán sárga reggeli cipő, egészséges lábán pedig rendes lábbeli volt.” A közszemlére tett holttestek elhantolásakor a vértanúkat mezítelenül hantolták el, ruházatuk a hóhért illette, fehérneműiket pedig a hóhérsegédek kapták. Csupán Kiss Ernő világos színű mellénye, amelyet állítólag kivégzésekor viselt, továbbá két sírlelet: Schweidel ruhafoszlányai, valamint Lázár Vilmos csizmájának maradványai és sarkantyúi maradtak fent az Aradi Ereklyemúzeum gyűjteményében.
A császáriakkal szemben a cári hadsereg tisztjei csodálattal adóztak a magyar vitézségnek és a pompás honvéd viseletnek. Nem véletlen, hogy I. Drozdov főhadnagy, a cári III. hadtest vezérkari főnökének segédtisztje a világos-szőlősi fegyverletétel idején a következőket írta Görgei törzskaráról és tábornokairól:
»Mintha daliák arcképcsarnoka lenne« – ötlött fel bennem a gondolat a pompás magyar egyenruhát viselő délceg férfiak láttán.
A szerző hadtörténész, a Magyarságkutató Intézet ügyvivő szakértője
Borítókép: a tizenhárom aradi vértanú – Bellony Laszló festménye alapján készült kromolitográfia
