Emléktábla, szobor, utcanév, díszpolgárság… – ezt életében mind odaadta volna egyetlen nagylemezért
– vélekedett Horváth Attila a Radics Béláról szóló, A megátkozott ember című játék-dokumentumfilmben. Márpedig ha valaki előtt nyitott ablak az első magyar gitárkirály lelkivilága, az épp dalszövegei többségének szövegírója.
Rocktörténelmi tény, hogy Radics teljes pályafutása alatt kénytelen volt nélkülözni az annyira áhított, és zsinórmértéknek számító fekete korongot, s közben végignézni a nála szerencsésebbek tobzódását az LP-jük okozta sikerben. Az 1972-es két Taurus kislemez is csupán olaj a tűzre, vagy inkább mézesmadzag méz nélkül, hiszen a Zöld csillagot leszámítva alig-alig adhatta ki magából azokat az irtózatos energiákat, amelyek gitárzseni lévén szinte robbanásig feszültek benne.
Tény az is, hogy kitartó közönsége, illetve annak némely vállalkozóbb szellemű rajongója nem volt rest mikrofonnal, szalaggal, magnetofonnal felszerelkezve érkezni a koncert helyszínére, ahol aztán – még akár felhőtlen műélvezetének terhére is – elbíbelődhet a kalózfelvétellel. Amely vagy sikerül, vagy nem. Ám inkább nem: az általában torz, halk, hangos, dobozhangú, hullámzó, aránytalan, vagy féloldalas. Járulékos probléma még, hogy menet közben lemerülhet az elem, elfogyhat, lefuthat a szalag, amely ráadásul a későbbi számtalan lejátszástól kopik, begyűrődik, az idők során pedig még inkább veszít minőségéből. Mindenesetre az említett két kislemezen túl ennyi maradt Magyarország első számú gitárhősének fizikai, zenei örökségéből, ami több mint elkeserítő. Az utókor azonban kiérdemeli a hálás jelzőt, hiszen a Radics munkásságát deklaráló és a posztumusz megjelent analóg hanghordozókból – amelyek egyébként közel négy évtized szilencium után másodvirágzásukat élik – épp a negyedik lát napvilágot. És a digitálisokról még szót sem ejtettünk.
Nos, a Moiras Records által vinil hordozón útjára bocsátott Radics Béla Aranyalbum kizárólag az emlegetett, 1968 és 1978 között készült úgynevezett kalóz-, hivatalos nevén bootleg felvételekből áll össze. A már digitalizált hangzó anyag szerencsére jó kezekbe került: Virányi Attila hangmérnök – a maximumot kihozva belőle – a tőle megszokott alapossággal, szakértelemmel, illetve zenészempátiával kezelte a rábízott értéket. Ha a hangzás nem is lehet hifi minőség, de legalább hallgatható, sőt élvezhető.
Az aranyalbum általános koncepciója – a gyakorlat még az átkosban működő MHV-ban gyökerezik, összesen négy ilyet jelentettek meg; mi több, a lemezborító dizájnja is ezt idézi – esszenciát adni valamely előadó életművéből.
Ehhez Radics munkásságának virágzó évtizede szolgáltatta a muníciót, ezáltal stílusváltásai is nyomon követhetők zenekarainak tükrében. A korai, hatvanas évek rock and roll korszakát az Atlantis helyett az egyébként blues-rockot játszó Tűzkerék kései, 1977-es felvétele eleveníti meg a The Shadows Guitar Boogie-jával, illetve Roy Hall Dig That Boogie című rockabillyjével.
És, ha Radics, máris ott a nagy példakép, Jimi Hendrix. A Sakk-Matt már ’68-ban dörgette a Purple Haze-t, tíz esztendővel később a Tűzkerék sem lett hűtlen a tragikus sorsú brit szellemű és származású gitárzsenihez: a Highway Chile interpretációjának hallatán maga a szerző-előadó is elégedetten csettintene. Radics az iváncsai koncerten kifejezetten jó formában volt.
RB Kapitány munkásságát – bármennyire is örök kedvence Hendrix vagy a Cream – mégiscsak saját szerzeményei alapján illik és kell megítélni. 1972-ben, a hard rockot meghonosító, és vérmes reményekre jogosító Taurus 25-75-82 formációban rukkolt elő a máig rockhimnusz, kultikus Zöld csillaggal, a Lángszívű lánnyal valamint a Királyi madárral. Ez utóbbit most egy 1977-ben készült Tűzkerék demó illusztrálja, míg a Lángszívű lány a Válaszra várva című Balázs Fecó szerzeménnyel egyetemben egy mindeddig kiadatlan Metró klubos koncertről hangzik el – a Taurus soraiban Som Lajos helyett immár Zoránnal. A Gonosz asszony már a Taurus utáni Alligátor zenekar demója (a lemezen most a kései Tűzkerékkel hallható), akárcsak az albumzáró Csodálatos utazás opusa, amelynek néhány pillanata, órája, éve Radics Béla hányatott életében talán mégsem tekinthető annyira csodálatosnak…
Az Aranyalbum betöltötte „küldetését”. Tíz év keresztmetszetében átfogó zenei képet ad egy igazából a halála után „rehabilitált” gitárosról, akit a szocialista kulturális és társadalmi rendszer – állítólag a közönsége okán – aligha ölelt a keblére. Az Erdős Péter fémjelezte hanglemezgyári kultúrpolitika eme hiányosságát pótolja ismételten a Moiras Records; az időzítés pedig csak könnyű hab azon a bizonyos tortán: idén október 18-án épp négy évtizede fejezte be földi pályafutását – ahogy sírkövén is olvasható – „Minden idők legnagyobb magyar gitárosa”. Erről szól az Aranyalbum.
Borítókép: Radics Béla, a gitárkirály (Forrás: A szerző archívuma)
