Érdektelenség és sikerorientáltság az MHV-ban

Furcsa kettős játékot űzött a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) a Kádár-rendszer elején: amíg 1965-ig a Rákosi-rendszerből itt maradt, hat elemi osztály végzettségű Fehérvári Jenő volt az igazgatója, nemigen foglalkozott azzal, hogy minél nagyobb bevétele legyen, a hiányt, ha felmerült, úgyis pótolta az állam. Ugyanakkor elviekben fontos lett volna, hogy minél nagyobb profitra tegyen szert, de a vállalatnál megszokott szocialista munkamorál és az állami dotáció – ami esetükben jellemzően a komolyzenét érintette – infúziószerűen életben tartotta őket. Ennek a nem éppen rózsás helyzetnek a feltárása szerepel egy hatvan évvel ezelőtt keletkezett művelődésügyi minisztériumi jelentésben.

Az MHV-nál másként viszonyultak a könnyűzenéhez a „magas művészetekkel” összehasonlítva, ugyanis az ötvenes-hatvanas évek fordulóján nem sokat törődtek azzal, hogy minél többet eladjanak belőlük. Ha feleslegesen gyártattak – hiszen ekkor még az MHV-nak nem is volt üzeme, így végképp indokolatlan lenne őket „lemezgyárnak” nevezni – bizonyos mennyiségű fekete korongot a könnyű műfaj egy-egy képviselője esetében, megpróbáltak minél kevesebbet kommunikálni róla, illetve igyekezték – ha tudták – a statisztikákat kozmetikázni. A rideg valóságra rendszerint akkor derült fény, amikor az évi rendes revíziót megejtette náluk a Művelődésügyi Minisztérium revizori osztálya. 

Hanglemezbolt 

Ez történt hatvan évvel ezelőtt, 1963-ban is, amikor Balázs István, a tárca osztályvezetője még Ilku Pál művelődésügyi miniszternek is írt a szakmai nyelven csak leülepedésnek nevezett folyamatról, ami az eladatlan példányok felhalmozódását jelentette. Ne legyenek kétségeink, az irat nem állt meg a miniszter szintjén, hanem továbbították, illetve másodpéldányként elküldték a pártközpontba, így foglalkozott az üggyel az MSZMP KB tudományos és kulturális osztálya is. Ez azért érdekes, mert a modern kori polgári demokráciákban a miniszter egy adott szakterületen a végrehajtó hatalom csúcsát jelenti, de ez a pártállamban egyáltalán nem volt így, ugyanis a párt mindig felette állt az államigazgatásnak, és egy pártközponti osztályvezető rendszerint utasíthatta akár a minisztert is, ha úgy látta jónak. Emiatt elmondhatjuk, hogy 

a pártállam minden szelete tudomást szerzett arról, hogy az MHV-nél eladatlan lemezek halmozódtak fel, és úgy látszik, ez a sikertelenség fejtörést okozott a hatalom legfelsőbb berkeiben is.

Szó se róla, a piacgazdaságban is előfordul, hogy bizonyos termékeket nem tudnak eladni, csak a szocialista hozzáállással ellentétben ezt követően törekednek arra, hogy ez a lehető legkevesebbszer és a legkisebb mértékben forduljon elő. A pártállamban azonban nem volt efféle motiváció, mert a deficitet úgyis pótolta a pártállam, így eleinte nem voltak érdekeltek a minél nagyobb profitban. (A későbbiekben ez részben megváltozott, mert 1965-től Bors Jenő személyében olyan vezetőt kapott az MHV, aki amellett, hogy megbízható pártkáder volt, az eladhatóságot és a piaci igényeket is figyelembe vette, ha akarta. Ideológiai és ízlésbeli okokból azonban így is számos populáris zenei előadóművészt állított parkolópályára.) Az 1963-as minisztériumi jelentés ugyanakkor szemére vetette az MHV-nak a reklámozás elmaradását, ami azért érdekes, mert a lemezpiacon is hiánygazdaság volt, így bizonyos értelemben feleslegesnek volt mondható a reklám, hiszen úgyis megvették az emberek a lemezeket. Ráadásul az MHV nem titkoltan arra törekedett – és ez a későbbiekben is igaz volt –, hogy egyazon zenei stílusban lehetőleg egy előadót adjanak ki, mondván, hogy azokat legalább megveszik. 

Hanglemezreklám az 1969-es Színészek-Újságírók Rangadón 

Úgy tűnik azonban, hogy ez 1963-ban még ezzel a megfontolással együtt sem sikerült, mert a revizori megállapítás szerint olyan táncdalokat is lemezre vettek a szűkös kapacitás ellenére, amelyeket a Szerzői Jogvédő Hivatal adatai alapján se a rádióban, se a szórakozóhelyeken nem játszottak. Példának hozták fel a Fényes Kató által előadott Vécsey Ernő–Csák Cservenyák József-szerzeményt, a Nem tagadom és az Ákos Stefi énekével kiadott Szalmaláng című dalokat. A reklámozást úgy gondolta fellendíteni a minisztériumi osztályvezető, hogy az MHV készítsen újdonságjegyzéket, ami alapvető feltétele lehetett volna a forgalomba hozatalnak. Balázs István nehezményezte azt is, hogy a zeneszámok címei ötlettelenek voltak, erre példának hozta fel a Veréb a fán című Barlay Kató-dalt (a szövegét egyébként Nádas Gábor, a híres humorista Nádas György édesapja írta, aki akkoriban elismert szövegíró volt), szerinte ez is közrejátszott abban, hogy nem lehetett sikeres a lemezeladás a könnyű műfajban.

Az MHV-nak a pártállami szabályozásokat be kellett tartania a lemezek kereskedelmében is. Ezzel magyarázható, hogy a hatvanas évek elején kizárólag a Ravill és a Magyar Kultúra Külkereskedelmi Vállalat központi raktárai részére szállíthatott lemezeket eladásra, ahonnan a két cég üzleteibe vitték a lemezeket. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a Ravill-alkalmazottak mennyire voltak tájékozottak a zene világában és mennyire voltak elkötelezettek a téma iránt – tisztelet a kivételeknek –, hiszen egy porszívó és egy hajsütővas között kellett eladniuk például a Németh Lehel-kislemezeket. További visszásságként hozható fel, hogy a gyakorlat azt mutatta, ez a két vállalat kifizette a szerzői jogdíjat (előadói jogdíjról akkoriban még sem Magyarországon, sem a keleti blokk többi országában nem beszélhetünk) a teljes, részükre átadott lemezmennyiség után, tehát nem az eladott példányszám számított, hanem az, hogy mennyit szállítottak ki hozzájuk, ami nyilvánvalóan a piaci viszonyok semmibevételét jelentette. Ez persze a forgalmazó cégnek sem volt kifizetődő, mert voltak eladatlan példányok, és akadt leértékelt áron eladott példány, noha ez esetben is a teljes ár után fizették a jogdíjakat. 
1962. január 1-jétől a mai Artisjus jogelődje, a Szerzői Jogvédő Hivatal beleegyezett, hogy az úgynevezett leülepedés miatt az összes kiszállított lemezhez viszonyítva a jogdíjakból tíz százalékot visszatarthatott a két állami cég az ilyen esetekre, ami viszont ellentétes volt a lemezeladási jogdíjakat intéző nemzetközi szervezet, a BIEM szabályzatával. 1963. január 1-jétől ezért aztán a mindennapi élet tapasztalataihoz és a BIEM-előírásokhoz jobban igazították az új rendelkezést, miszerint a Ravill raktáraiból a kiskereskedőknek kiszámlázott példányok után járt csak a szerzőknek a jogdíj. Az MHV ezzel kapcsolatban írt a BIEM-nek, melyben közölte, hogy a szerzőknek 1963 után csak az eladott példányok darabszáma alapján fizetnek jogdíjat – ahogy azt eddig is kellett volna –, miután levonták a forgalmi adót. Nem oldotta meg azonban ez az MHV-rendelkezés a Magyar Kultúra Külkereskedelmi Vállalat problémáját, mert a külföldre szóló jogdíjfizetés ennek ellenére további problémát okozott a kötött devizagazdálkodás miatt, ráadásul az ott eladatlan példányokból 1,1 millió forint leülepedésük képződött. Ez az adat mindenesetre arra világít rá, hogy ezek szerint – ha lehet hinni a forrásainknak – nem minden magyar lemezt tudtak eladni külföldön sem. Minden bizonnyal – bár erről tételes elszámolás nincs az MHV-dokumentumok között – a nyugati piac jelenthetett bevehetetlen várat a magyar lemezkiadás számára, hiszen ez ahhoz hasonló vállalkozás lehetett, mintha valaki a Szaharában akart volna homokot eladni, ugyanis többi között a Szabó–Beamter-duó, Koós János, Ambrus Kyri vagy Aradszky László kislemezeire nemigen mutatkozott kézzelfogható igény a nyugati világban.

Borítókép: Ravill hanglemezbolt az ötvenes években (Forrás: Fortepan)