Úgy tűnik azonban, hogy ez 1963-ban még ezzel a megfontolással együtt sem sikerült, mert a revizori megállapítás szerint olyan táncdalokat is lemezre vettek a szűkös kapacitás ellenére, amelyeket a Szerzői Jogvédő Hivatal adatai alapján se a rádióban, se a szórakozóhelyeken nem játszottak. Példának hozták fel a Fényes Kató által előadott Vécsey Ernő–Csák Cservenyák József-szerzeményt, a Nem tagadom és az Ákos Stefi énekével kiadott Szalmaláng című dalokat. A reklámozást úgy gondolta fellendíteni a minisztériumi osztályvezető, hogy az MHV készítsen újdonságjegyzéket, ami alapvető feltétele lehetett volna a forgalomba hozatalnak. Balázs István nehezményezte azt is, hogy a zeneszámok címei ötlettelenek voltak, erre példának hozta fel a Veréb a fán című Barlay Kató-dalt (a szövegét egyébként Nádas Gábor, a híres humorista Nádas György édesapja írta, aki akkoriban elismert szövegíró volt), szerinte ez is közrejátszott abban, hogy nem lehetett sikeres a lemezeladás a könnyű műfajban.
Az MHV-nak a pártállami szabályozásokat be kellett tartania a lemezek kereskedelmében is. Ezzel magyarázható, hogy a hatvanas évek elején kizárólag a Ravill és a Magyar Kultúra Külkereskedelmi Vállalat központi raktárai részére szállíthatott lemezeket eladásra, ahonnan a két cég üzleteibe vitték a lemezeket. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a Ravill-alkalmazottak mennyire voltak tájékozottak a zene világában és mennyire voltak elkötelezettek a téma iránt – tisztelet a kivételeknek –, hiszen egy porszívó és egy hajsütővas között kellett eladniuk például a Németh Lehel-kislemezeket. További visszásságként hozható fel, hogy a gyakorlat azt mutatta, ez a két vállalat kifizette a szerzői jogdíjat (előadói jogdíjról akkoriban még sem Magyarországon, sem a keleti blokk többi országában nem beszélhetünk) a teljes, részükre átadott lemezmennyiség után, tehát nem az eladott példányszám számított, hanem az, hogy mennyit szállítottak ki hozzájuk, ami nyilvánvalóan a piaci viszonyok semmibevételét jelentette. Ez persze a forgalmazó cégnek sem volt kifizetődő, mert voltak eladatlan példányok, és akadt leértékelt áron eladott példány, noha ez esetben is a teljes ár után fizették a jogdíjakat.
1962. január 1-jétől a mai Artisjus jogelődje, a Szerzői Jogvédő Hivatal beleegyezett, hogy az úgynevezett leülepedés miatt az összes kiszállított lemezhez viszonyítva a jogdíjakból tíz százalékot visszatarthatott a két állami cég az ilyen esetekre, ami viszont ellentétes volt a lemezeladási jogdíjakat intéző nemzetközi szervezet, a BIEM szabályzatával. 1963. január 1-jétől ezért aztán a mindennapi élet tapasztalataihoz és a BIEM-előírásokhoz jobban igazították az új rendelkezést, miszerint a Ravill raktáraiból a kiskereskedőknek kiszámlázott példányok után járt csak a szerzőknek a jogdíj. Az MHV ezzel kapcsolatban írt a BIEM-nek, melyben közölte, hogy a szerzőknek 1963 után csak az eladott példányok darabszáma alapján fizetnek jogdíjat – ahogy azt eddig is kellett volna –, miután levonták a forgalmi adót. Nem oldotta meg azonban ez az MHV-rendelkezés a Magyar Kultúra Külkereskedelmi Vállalat problémáját, mert a külföldre szóló jogdíjfizetés ennek ellenére további problémát okozott a kötött devizagazdálkodás miatt, ráadásul az ott eladatlan példányokból 1,1 millió forint leülepedésük képződött. Ez az adat mindenesetre arra világít rá, hogy ezek szerint – ha lehet hinni a forrásainknak – nem minden magyar lemezt tudtak eladni külföldön sem. Minden bizonnyal – bár erről tételes elszámolás nincs az MHV-dokumentumok között – a nyugati piac jelenthetett bevehetetlen várat a magyar lemezkiadás számára, hiszen ez ahhoz hasonló vállalkozás lehetett, mintha valaki a Szaharában akart volna homokot eladni, ugyanis többi között a Szabó–Beamter-duó, Koós János, Ambrus Kyri vagy Aradszky László kislemezeire nemigen mutatkozott kézzelfogható igény a nyugati világban.
Borítókép: Ravill hanglemezbolt az ötvenes években (Forrás: Fortepan)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!