Nem ez az első vihar, ami megnehezíti a kisvárdai programok megvalósulását. Néhány éve olyan zuhatag és szél kerekedett a régióban, amely megtermett fákat csavart ki a betonutak mellől, épületek tetőszerkezete vált szélrózsává, valamint a művelődési házban is kár keletkezett – az előadások azonban akkor sem maradtak el. Szerencsére most nem volt ekkora a baj, ahhoz azonban pont elég eső esett, hogy a kültérre tervezett flamenco produkciót választás elé kényszerítse: vagy elmarad az előadás, vagy legalább másfél órát várni kell, hogy az elektromos berendezéseket biztonságosan használhassák, vagy a református gimnázium előcsarnokában mutatják be a produkciót. A közönség örömére a harmadik opcióra esett a választás. A kültéri színpadot egyébként is a Várday Kata Református Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium udvarán állították fel, innen kellett bepakolni.
Az új helyszín azonban új kihívásokat állított az előadók elé. A színpadnál sokkal kisebb helyen, valamint csúszós járólapon kellett táncolniuk. A járólap azért nem szerencsés, mert a szögekkel kivert flamenco cipőben kevésbé lehet az ilyen felületen a megfelelő tapadást elérni. A táncosok általában parkettán, vagy egyéb kialakítású, fa borítású felületen táncolnak. Még ha az utcán látható attrakciókról is van szó, ott is visznek magukkal egy falapot, bár itt ez részben a macskaköves, egyenetlen felületen elszenvedhető bokasérülésektől óvja az előadókat. Ám mindez nem szegte a táncosok kedvét, s óriási elánnal robbantak a közönség elé. A Luxuriából azonban csak részleteket láthattunk, viszont olyan improvizációkat mutattak be a Barcelona Flamenco Ballet táncosai, amilyen a másik két fesztiválhelyszínen valószínűleg nem volt, és nem is lesz. Ennek megvoltak a maga előnyei s hátrányai egyaránt.
A barcelonai társulat saját produkcióját a kortárs flamenco jelzővel illeti. Ez azt jelenti, hogy az előadás cselekménnyel bír, amelyet a különböző koreográfiák keltenek életre. A Luxuria egy sikeres szoknyavadász férfiról szól, aki élete szerelmével találkozva ráébred önnön tudatlanságára, hiúságára. A táncosok számos kosztümcserén és kellékekkel kiegészítve bontják ki a táncos jeleneteket, amelyhez szokatlan zenei hangzás párosul. A cajon dob, ének, gitár szokásos kombinációját ugyanis fuvola- és zongorajáték is kíséri. A körülményeknek megfelelően zongora tegnap nem volt, ám a fuvolista bekapcsolódott a játékba.
Öt zenész, hat táncosnő és egy táncos tapsolta a ritmust a kellemes mediterrán hangulatot teremtő zenéhez, amely egy-egy táncos szám között önálló egységet alkotott. A kezdeti líraibb hangvétel után a fiestát idéző dallamok repítettek gondolatban Barcelonába.
Az első táncos jelenetben, amely mindazonáltal a leghosszabbnak is bizonyult, a férfi táncos kápráztatta el a közönséget virtuóz lábmunkájával. A flamenco lépések azonban furcsa elegyet alkottak azzal a stílusidegennek ható karmunkával, amely leginkább Michael Flatley sztepptáncos „showmankedéséhez” hasonlított. Az íveket leíró, a férfiaknál határozott, s csak ritkábban díszített, mégis elegáns, könnyed karmunka helyett repülőszárnyakat idéző oldaltartást láthattunk. Ez a lábtechnika kihangsúlyozásában játszott szerepet, ám az összkép valahogy mégsem érte el a várt hatást. A férfi viszonylag egyszerű lépésekkel, és túlzott gesztikulációval, arcjátékkal próbálta elbűvölni a közönséget. A tánc hangulata néha teljesen ellentétben állt a zene lágyságával, néha pedig sikeresen kapcsolódott össze dallam és test – ezt a közönség nagy tapssal jutalmazta. Az előadás első fele leginkább szóló műsorként írható le, ahol a cél az volt, hogy minél több trükköt összesűrítve minél nagyobb ovációt vívjon ki a táncos. Mindeközben a hat gyönyörű táncosnő ült és várt az előcsarnok kis emelvényén, a zenészekkel egy sorban.
A műsor második felében – a zenei váltás után – a hölgyek léptek a közönség elé. Jól megkomponált, térformákat gyakran váltó koreográfiát mutattak be. Ám mozdulataik nem egészítették ki az előző harminc percben feltornyosult férfienergiát. A koreográfusi elképzelésnek megfelelően a lágyabb, nőies mozgás csak néhány csuklótekerésben nyilvánult meg.
A Luxuria kortárs kompozícióiból ugyanis kizárólag a finálészámokat választották ki, amelyekben a puskaropogás gyorsaságú lábmunka vált hangsúlyossá, nem pedig a flamenco változatos stílusai, mozdulatai. A gyors lépéseket viszont legtöbbször kifejezéstelen arccal, merev felsőtesttel, a has előtt összefonott kezekkel kellett a táncosoknak végrehajtaniuk. A „repülő formáció” ugyan nem, de az oldalra, széttárt tenyérrel kicsapott kezek ugyanúgy jellemezték a hölgyek táncát is, amelyet néhol kiegészített a fej felett, csuklónál visszahajlított kéztartás, amely leginkább egy speciális kung-fu mozdulat karikírozott verziójára hasonlított.
A helyzeten a vezető női és férfi táncos duettje sem javított, ahol a nemek közti kémia egész egyszerűen nem jött létre a mozdulatok egyhangú maszkulinitása miatt. A kortárs koreográfiák videókban látható líraiságát, finomságát, a zenével együtt lélegzést tehát sajnos nem tapasztalhattuk meg. A táncosok viszont egytől egyig bizonyították rátermettségüket és technikai tudásukat, valamint alázatukat a színházzal és a közönséggel szemben.
