Zajzene, monumentális díszletelemek és látvány, valamint felolvasott prózarészletek adják az előadás vázát. A játszók szinte másodpercről másodpercre alakítják a legtöbbször építési területre hasonlító színpadteret. A rendező karmesterként kottázza, ügyelőként irányítja a kivitelezés folyamatát. Nem számít, hogy valaki színészként vagy táncosként csatlakozott a társulathoz: ebben a koncepcióban mindenki olyan építővé és díszletezővé válik, aki a színházban általában rejtett, hétköznapi cselekvéseket végez el, ám itt mindez a munka performatív cselekvéssé válik. Miért? Mert pontosan azokat a folyamatokat használják fel az egyes jelenetekhez, amelyek általában a színfalak mögött történnek. Ez Heiner Goebbels színháza: a megtervezett és automatizált összjáték a konstrukció és dekonstrukció egymásutániságában. A színházi előadás egyfajta színpadi gépezetként működik.
A helyszín is szokatlan, ugyanis a Nemzeti Színház pompás épülete helyett a tizenegyedik kerületi sportlétesítmény, a Tüskecsarnok standionjának lelátóján ültetik le a közönséget. Ennek feltételezhetően praktikus oka van, ugyanis a már megszokott, a nézőtérhez képest megemelt, pódium típusú színpadra terített díszletelemeket, ponyvákat egy klasszikus színházi térben nem láthatnánk. A helyszín sajátosságához illeszkedik az is, hogy az előadás semmilyen illúzióval nem kívánja kecsegtetni a befogadót. Látjuk a ponyvákat felvonó hatalmas fémszerkezeteket, a játszókat megvilágító reflektorokat – semmi sincs rejtve. A színházi illúzió lebontásához kapcsolódik az is, ahogyan az előadás észrevétlenül elkezdődik. A fények még a nézőket is megvilágítják, miközben a zenészek már hangszereiket próbálgatják. Elektromos zongora és gitár, szaxofon, dobok és ütős hangszerek szólaltatják meg a John Cage által ihletett dallamtalanságot. A játszók pedig nagy, guruló ládákból pakolnak ki egyre több kelléket. Nagyobb, ember nagyságú és kisebb, fejnyi méretű ezüstszín dekorkagylók, egymásba tekeredett cirill betűk, hengerek és oszlopok bukkannak elő az addig letakart kupacok mögül és töltik meg az addig átlátható, üres teret. Később a legtöbb kellék eltűnik, majd külön-külön visszakerül a színpadra. A letisztult, művészi képek keverednek a látszólagos összevisszasággal.
Az elhangzó szövegrészek Patrik Ouredník Europeana – A huszadik század rövid története című művéből, sikerkönyvéből származnak, amely 2001-es megjelenése óta már több mint húsz nyelven olvasható. A huszadik századi Európa szarkasztikus összefoglalója ez, s egyben annak bírálata is, ahol a szórakoztató tények, „fun fact” típusú szösszenetek és morbid történelmi események egymásba fonódva jelennek meg, míg a csupasz adatokat szubjektív vélemények teszik relatívvá. Nehéz témák, úgymint az első és második világháború borzalmai, a holokauszt réme kerül olyan könnyed anekdoták mellé, mint a Barbie baba története vagy éppen egy közömbös gúnyolódás a nemzetek sztereotipizálásával. A szövegeket több nyelven szólaltatják meg a játszók: angolul, franciául, spanyolul és magyarul is hallhatunk idézeteket. A szubjektív történelemóra végén, az utolsó felolvasás alkalmával már csak a mondatok elejét halljuk: a pszichológusok azt mondták, amire a tanárok azt mondták, Jehova tanúi azt mondták, és így tovább tetszőleges csoportok vagy szakmák megnevezésével.
A szöveg tehát relativizálja az idő- és történelemfelfogást azáltal, hogy rámutat, valójában minden csak egy elbeszélés, egy szubjektív vélemény része, amely a kanonizálást követően egyetemesen elfogadottá válik. Ezt az elvet követik az Euronews No comment című műsorának bejátszásai is, amelyeket a néha festett, néha szakadt vagy éppen puzzle-szerűen mintákat kirajzoló ponyvákon, esetleg a játszók által tartott óriási zászlókon láthatunk vetítésként. Az aktuális – kizárólag tegnapi és mai – felvételek egymás mellé állítják a francia politikusok pózolását a Louvre-ban, a hawaii vulkán kitörését, a pusztító ukrajnai árvizet, a kanadai erdőtüzet, amelynek füstje New Yorkba is elér, a vegyi anyagoktól habzó indiai Jamuna folyót, és még sorolhatnám tovább.
Ezek a szóban és képekben is elmesélt párhuzamos történetek azonban az előadás előrehaladtával sem nyújtanak értelmezést vagy akár orientációt. Ugyanakkor relativizálhatják történelemfelfogásunkat és saját, parányi problémáink horderejét. A jelenetekben felépül egy-egy fantasztikus, megkapó színpadkép – ilyen például a fényekkel megvilágított füstalagút,vagy a térképvetítéssel tarkított, ligetet ábrázoló ponyvakert – amelyeket az utánuk következő jelenet dekonstruál. Káosz jön létre, amelyből új rend születik. És így tovább, és így tovább. A jelenetek váltakozása közben azonban mégis az az érzésem, hogy a kiválasztott térben nem él meg az előadás. A Tüskecsarnok csak nagyjából egyötödére ülhetnek a nézők, és közel sincs telt ház. (Nem úgy, mint ahogyan az olimpiai előadásoknál eddig megszokhattuk.) Az energia, a jelenlét irányát veszti, s végül szétterjed a térben, míg valahol a kényelmetlen székek, a nagy belmagasság és a szörnyű akusztika között teljesen szerte nem foszlik. Hiába látszik a potenciál a művileg kiszámított konstrukcióban, valahogy még sincs meg a katarzis. Így pedig a sok párhuzamos történet, a relativizált valóságfelfogás kiüresedett magamutogatásnak, szellemi erőfitogtatásnak tűnik. S ezen nem segít az sem, hogy a gépezet némi olajozásra szorul – pregnánsabb, feszesebb és koncentráltabb működéssel nagyobb erőkifejtést hozhatnának létre a gépezet egységei: a zenészek, a játszók, és a technika egyaránt. Az elnyújtott mozgásokat, az el-elcsendesülő zajt, a sötétbe burkolózó színpadképet mindig ellensúlyozza valami gyors mozgásokkal tűzdelt, hirtelen módon hangos, fénnyel teli jelenet. De ez nem elég. A nagy elánnal indított részek energiája is egyre kifullad. Pontosan úgy, ahogyan a közönség egy része, akik az utolsó húsz percet már inkább a szabad levegőn töltötték.
Az előadást még ma 19 órától játsszák a Tüskecsarnokban.
Heiner Goebbels rendezéséről a Kultúrnemzet egyszerre két színikritikát is közölt. Ha kíváncsi a másik recenzióra is, kattintson IDE!
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Díszletliget konstrukció alatt (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)
