Zajzene, monumentális díszletelemek és látvány, valamint felolvasott prózarészletek adják az előadás vázát. A játszók szinte másodpercről másodpercre alakítják a legtöbbször építési területre hasonlító színpadteret. A rendező karmesterként kottázza, ügyelőként irányítja a kivitelezés folyamatát. Nem számít, hogy valaki színészként vagy táncosként csatlakozott a társulathoz: ebben a koncepcióban mindenki olyan építővé és díszletezővé válik, aki a színházban általában rejtett, hétköznapi cselekvéseket végez el, ám itt mindez a munka performatív cselekvéssé válik. Miért? Mert pontosan azokat a folyamatokat használják fel az egyes jelenetekhez, amelyek általában a színfalak mögött történnek. Ez Heiner Goebbels színháza: a megtervezett és automatizált összjáték a konstrukció és dekonstrukció egymásutániságában. A színházi előadás egyfajta színpadi gépezetként működik.

A helyszín is szokatlan, ugyanis a Nemzeti Színház pompás épülete helyett a tizenegyedik kerületi sportlétesítmény, a Tüskecsarnok standionjának lelátóján ültetik le a közönséget. Ennek feltételezhetően praktikus oka van, ugyanis a már megszokott, a nézőtérhez képest megemelt, pódium típusú színpadra terített díszletelemeket, ponyvákat egy klasszikus színházi térben nem láthatnánk. A helyszín sajátosságához illeszkedik az is, hogy az előadás semmilyen illúzióval nem kívánja kecsegtetni a befogadót. Látjuk a ponyvákat felvonó hatalmas fémszerkezeteket, a játszókat megvilágító reflektorokat – semmi sincs rejtve. A színházi illúzió lebontásához kapcsolódik az is, ahogyan az előadás észrevétlenül elkezdődik. A fények még a nézőket is megvilágítják, miközben a zenészek már hangszereiket próbálgatják. Elektromos zongora és gitár, szaxofon, dobok és ütős hangszerek szólaltatják meg a John Cage által ihletett dallamtalanságot. A játszók pedig nagy, guruló ládákból pakolnak ki egyre több kelléket. Nagyobb, ember nagyságú és kisebb, fejnyi méretű ezüstszín dekorkagylók, egymásba tekeredett cirill betűk, hengerek és oszlopok bukkannak elő az addig letakart kupacok mögül és töltik meg az addig átlátható, üres teret. Később a legtöbb kellék eltűnik, majd külön-külön visszakerül a színpadra. A letisztult, művészi képek keverednek a látszólagos összevisszasággal.