– Pénteken már Budapesten, az Urániában tart workshopot az érdeklődőknek. Mire számíthatnak majd?
– Inkább egy előadásra, amelyben bevezetést adok az esztétikai felfogásomba. Ezt időnként a hiány esztétikájának nevezem. Próbálok ugyanis elkerülni számos olyan dolgot, amit nem szeretek a színházzal kapcsolatban. Viszont igyekszem a munkáimban akusztikai jelenlétet teremteni, illetve olyan színházat, amely nem leképezi a valóságot, hanem teljesen önálló valóságot hoz létre.
– Összművészetében ötvözi a zenét és a színházat. Mi ebben a legnehezebb?
– Nem így mondanám, hogy ötvözöm: valójában nem az operát szeretem és nem is a színházat, hanem azt, ami a kettő között van. Énekhanggal például kevésbé dolgozom, mint mondjuk zajokkal, a próza vagy tárgyak muzikalitásával. Már csaknem negyven éve a két említett műfaj közötti mezőben dolgozom, nemcsak tőlük tartva távolságot, hanem az intézményesült kategóriáktól is, amelyekbe besoroltattak.
– Egyes kritikák szerint meghökkentő előadásra számíthatunk, sok improvizációval. Nem ad túl szabad kezet a művészeinek?
– Nem arról van szó, hogy azt tehetnek, amit csak akarnak. Hosszú alkotói folyamat végeredményét mutatják meg, amelyben hanghatásokkal, tárgyakkal is operálunk. A művészek Európa történelmének száz évéből a múlt relikviáit emelik át a jelenbe. Van ennek az egésznek egyfajta gravitációja vagy kiáramlása, emanációja. Mindez decentralizált formában jelenik meg, de egyáltalán nem kaotikus vagy randomizált puszta improvizáció. Semmi sem randomizált, nagyon is pontos – éppen az alkotóközösség együttműködésének köszönhetően. Így kellene működnie a politikának is.
– Ha már ezt a szót említi, úgy tudni, kifejezetten rühelli a politikai színházat. Mégis töményen politikai témát választott Európa XX. századának feldolgozásával. Hogyan fér meg ez a kettő egymás mellett?
— Azt tartom lényegesnek, hogy a színpadról ne közvetítsünk politikai üzeneteket. Nem szeretem a politikai színházban, ha propagandisztikus. Ezt úgy érhetjük el, ha megváltoztatjuk az alkotási folyamatot, lebontjuk a benne lévő hierarchikus szerkezeteket. Meg kell kérdőjeleznünk őket, fel kell vennünk a harcot a nehézségi erejükkel. Így válik a mű egyben kortárs művé is, amelyben vágyaink is megjelennek.
– Sok mindent bíz ezek szerint a közönségre, a befogadóra. Nálunk, magyaroknál a Mit akart mondani a költő? kérdés egyfajta szólássá is lett: arra tanítottak bennünket, hogy az üzenetet keressük a művekben…
– Nagyon szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban. Az egyik darabomban, a Stifter dolgaiban (utalás Adalbert Stifter osztrák íróra és festőre – Sz. L.) senki nem szerepel. Mintegy háromszázszor adtuk elő világszerte, és gyakran előfordult, hogy odajöttek hozzám utólag a közönség soraiból, és azt mondták: végre nem volt senki a színpadon, aki megmondja, hogyan gondolkozzam! A Mindaz, ami történt és történhetne című darabomban most ugyanezt próbáltam meg, csak éppen már színpadi szereplőkkel.
– Pedig nemcsak Európában, de azon belül különösen az 1945 utáni Németországban van egy nagyon erős, a múltfeldolgozásra épülő, kifejezetten deklaratív intellektuális hagyomány. Vagyis például német művészek kimondottan fontosnak tartják, hogy nyíltan kifejezzék a véleményüket a náci múlttal vagy aktuálpolitikai fejleményekkel kapcsolatban is. Ön ezek szerint nem tartozik közéjük?
– Ha valakinek az a vezetékneve, mint nekem, akkor meg kell mutatnia, nincs köze a múltnak ehhez a szakaszához. Ezt én egész munkásságomban igyekszem kifejezésre juttatni, arra törekedve, hogy a történtek ne ismétlődhessenek meg. Csak éppen nem szavakkal, hanem a műveimmel. De ahogy Gertrude Stein fogalmazott, a történelem ismétli önmagát – sajnos.
Borítókép: Heiner Goebbels (Fotó: Mitem)
