Bűnbakképzés célpontjává tett vízügyesek

Megkövetés és bocsánatkérés hiányában önmagának állít emlékművet a vízügyi szakma. Nagyjából így lehetne összefoglalni annak Vizeink és halaink című érdekfeszítő és hiánypótló interjúkötetnek a lényegét, amely szakemberek megszólaltatásával igyekszik átfogó képet adni hazánk folyó- és állóvizeit, ökológiai helyzetét érintő problémákról, a vízügyes szakma múltbeli és jelenlegi vezetőiről és törekvéseikről.

Milyen mértékű szűklátókörűség kell ahhoz egy szakmát úgy, ahogy van, testületileg kikiáltsunk bűnbaknak egy olyan valamiért, amiben ráadásul a stratégiai döntéseket nem ők, hanem az aktuálisan hatalmon lévő politikusok hozták? Mintha a háborúk okozói is a katonák volnának, akik kimondottan vágynak rá, hogy a fronton haslövést kapjanak. 

A mi vízügyünk (részlet a könyvből) Fotó: Romet Róbert

Márpedig hasonlóan járt az a vízmérnök-társadalom, amelyet a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszerrel összefüggésben megaláztak, páriává tettek, és bár a történelem őket, és nem az eszetlenül torkuknak eső, politikai szerepre aspiráló (ál)zöldeket igazolta, a valódi szakemberektől mindmáig senki sem kért bocsánatot. E sérelemre többen is céloznak a kötetben. A politikai indíttatású bűnbakképzés eredményeként volt két évtized, amikor alig akadt jelentkező a BME Építőmérnöki Karára, vagy a bajai Vízügyi Főiskolára (ma NKE Víztudományi Kar). Ennek most isszuk a levét, amikor a vízügyi igazgatóságok kivétel nélkül szakemberhiányról panaszkodnak, miközben nyakunkon a klímaváltozás, a hektikus időjárás, kiszáradás fenyegeti a Velencei-tavat, szomjazik a termőföld és végre a társadalom – legalábbis annak intelligensebbik része – felismerte, hogy élővizeink egyben vizes élőhelyek is. Ezek természetes vagy természetközeli állapotának megőrzése, javítása, kiterjedésének növelése ugyancsak részben vízmérnöki, részben ökológusi és biológusi kompetenciába tartozik. 

 

Vízkormányzás

Elgondolkodtató, hogy három évtizeddel a rendszerváltás után még mindig a tudás megbecsülésének hiányáról kell beszélnünk Magyarországon. A vízmérnöki szakma több évszázadon keresztül közmegbecsülésnek örvendett, mérnökök neveit az emberek imáikba foglalták, amikor közreműködésükkel Magyarországon több megyényi időlegesen vízjárta terület vált lakhatóvá, művelhetővé, vagy csatornahálózat révén öntözhetővé, folyók hajózhatóvá. Amikor a semmiből létrehozták a Tisza-tavat, amely ma üdülőparadicsom és szigorúan védett természetvédelmi terület hasonlóan megannyi madár lakta alföldi halastóhoz. Amikor vízkormányzással minimalizálni tudták a tiszai ciánszennyezést, vagy megmentették a Dunát a szigetszentmiklósi olajszennyezéstől. Amikor közreműködésükkel számtalanszor sikerült árhullám idején megvédeni az elöntéstől a lakott területeket és amikor a kiszárított Szigetköz újraélesztése is rájuk maradt – a sötétzöldek felelősségét ez utóbbi katasztrófa előidézésében most hagyjuk! 
 

Erény és bűn kéz a kézben

És kétségtelen tény az is, hogy a társadalmi megrendelésre megvalósított nagy tájátalakítás során számos hibát is vétettek a XIX. század vízmérnökei (akkori nevükön kultúrmérnökei) – de mutasson valaki egy szakmát, amely esetében nincs hová fejlődni! Vásárhelyiék valóban túl szűkre szabták például a Tisza árterét, mert a földéhség nyomása alatt engedtek az akkori hatalmasoknak és ez ma nehezíti az árhullámok levezetését. És valóban sok beavatkozás következményét nem gondolták át kellően. Erre vezethető vissza például a Homokhátság kiszáradása, amelyet a jelenkori és a jövő nemzedéknek muszáj lesz vízmegtartással, a Duna alföldi szakaszának valamilyen formában, de visszaduzzasztással, gravitációs működésű öntözőcsatorna-hálózat kiépítésével orvosolnia. Duzzasztásról, fenékküszöbökről, pláne vízlépcsőről, vízenergiáról persze ma még mindig csak suttogva szabad beszélni a hazai nyilvánosságban, mert sokszor még mindig annak van igaza, aki hangosabban kiabálja olcsó frázisait. A hozzáértők ezzel nem tudnak versenyezni, mert a komoly dolgok nem kommunikálhatók kétbites nyelvezetben. 
Ferencz Rezső: Vizeink és halaink című könyve ezért is rendhagyó. A kiadvány műfajilag interjúkötet, amelyben a szerző közel hasonló kérdéseket tesz fel az ország legfontosabb tizenhárom vízügyi szakemberének: az országos vízügyi főigazgatónak (Láng Istvánnak) és tizenkét vízügyi igazgatóság vezetőjének, akik kendőzetlen őszinteséggel vallanak a felelősségi körükbe tartozó térség vízügyi közelmúltbeli és jelenlegi problémáiról és a folyamatban lévő munkálatokról, terveikről. 
A székesfehérvári központú Közép-dunántúli vízügyi igazgató, Csonki István például a 2010-es vörösiszap-katasztrófa kapcsán elmeséli, hogy milyen módon sikerült megakadályozniuk, hogy a maró, lúgos szennyezés a Dunát elérve kárt tegyen a vízi élővilágban. Beavat abba is, hogy ma milyen megoldásokat kíván a Velencei-tó, a Balaton vízszintjének és vízminőségének biztosítása. 

A békésszentandrási vízlépcső (részlet a könyvből). Fotó: Bujdosó Szabolcs

A Dél-dunántúli igazgatóság vezetője, Bencs Zoltán a 2022-ben indult ős-Dráva projektről, az Ormánság vízpótlását célzó talajvízszint-emelésről, míg a szombathelyi Gaál Róbert Nyugat-dunántúli vízügyi igazgató a Rába-habzásról, a nyugati végeken gyakori villámárvizek elleni záportározós védekezésről, a mérnöki szempontból is párját ritkító Kis-Balaton vízvédelmi rendszerről, a Balaton-mentő program sikeréről nyilatkozik. 
Egészen más problémák aggasztják a Felső-Tisza-vidék vízügyi igazgatóját, Bodnár Gáspárt, aki rámutat arra, hogy a terület 3200 kilométernyi öntözőcsatornájának kilencven százaléka ma kiszáradt, elhanyagolt állapotban van ahelyett, hogy növelnék az agrárium versenyképességét, javítanák a talajvízháztartást. Emellett súlyos, megoldásért kiáltó gond, hogy az egy-két nap alatt akár tíz-tizenegy méteres szintemelkedést produkálni képes Tisza és mellékfolyói gyakori árvízzel fenyegetik a térséget. A Nyírség vízpótlása már elindult, de egy komplex rendszer kiépítésére volna szükség árvíztározókkal, a belvízelvezetést és öntözést egyaránt szolgáló csatornák rehabilitációjával, naperőművek energiájával üzemelő szivattyútelepekkel. Hasonló problémákról és megoldási módokról beszélnek a Dunától keletre eső valamennyi vízügyi igazgatóság szakemberei a Debrecentől Szolnokon, Gyulán és Szegeden át Bajáig. 

 

A vízügyes nagy öregek

Az ország legérdekesebb vízügyi létesítményeit ismertető, azokat légi felvételen is bemutató kötet emellett emléket állít a „vizes” szakma háború utáni 166 doyenjének, valamint megszólaltatja az ágazatban működő, az innovációk iránt fogékony beruházó, kivitelező, környezetvédelmi és vízi közmű szolgáltatásokkal foglalkozó vállalkozások vezetőit, több elkötelezett polgármestert és horgásztavak működtetőit. 
A kötetben megszólalók egyöntetűen szemléletváltozásról beszélnek. A világéról is, a sajátjukéról is. Bár többségük műszaki ember, a természetvédelem iránti elkötelezettségükhöz a leghalványabb kétség sem férhet, ami akkor is igaz, ha tagadhatatlanul előfordulnak szakmai súrlódások a környezetvédelmi hatóságok, a Nemzeti Park Igazgatóságok, illetve vízügyi igazgatóságok képviselői között. Ők együtt azok, akik nem csak azt tudják megmondani, hogy mit kellene elérni, hanem azt is, hogy hogyan lehetséges. Mert a fotelszakértőkkel ellentétben ők ezt tanulták. Még ha a kommunikációs térben lenne is hová fejlődniük.
Ferenc Rezső (szerk.): Vizeink és halaink, Nemzeti Értékek Könyvkiadó, Szeged,  2023. 320 oldal, ára: 12 600 forint