Az igazán ínyencek, ha vígjátékról van szó, először a francia filmhez fordulnak, és jól tudja ezt Francois Ozon is, a művészfilmgyártás fenegyereke, akinek, úgy tűnik, a kisujjában van a műfaj minden fogása. Egy fergeteges vígjátékhoz ugyanis elsősorban jól megírt dialógusokra és remek rendezői (meg persze vágói) ritmusérzékre van szükség. A Bűnös vagyok nemcsak azért jó film, mert rendelkezik mindazon erényekkel, amelyek szórakoztatóvá tesznek egy vígjátékot, hanem azért is, mert remekül, az irónia eszközével kőkemény társadalomkritikát gyakorol.
A Bűnös vagyok az irónia eszközével élve kritizálja azt a posztmodernt, ami mindent relativizál
Ozon a filmjében arról beszél, hogy egy tehetségtelen színésznő és egy szintén tehetségtelen ügyvédnő kitalálja, hogy a színésznő úgy érhet el világraszóló karriert, úgy kerülhet rivaldafénybe, ha magára vállal egy gyilkosságot, amelyet nem követett el, azt önvédelemnek állítja be, a gyilkosság okaként azt jelöli meg, hogy az áldozat, aki egyébként nem mellesleg producer volt, szexuálisan zaklatta őt. A színjáték remekül sikerül, a színésznő híres lesz és gazdag, az ügyvédnő pedig felkapott és foglalkoztatott, a halott meg úgysem tudja elmondani, mi az igazság. A szépen felépített hazug világ „remekül” működik, míg meg nem jelenik a valódi gyilkos, aki szintén színésznő (Isabelle Huppert parádés belépőjével), ám nem zaklatás miatt gyilkolt, de persze ez nem érdekel senkit. Sőt a rendőrök se vennék elő ezt a szépen lezárt ügyet, meg is kérik tisztelettel a valódi gyilkos színésznőt, ugyan válasszon már egy másik lezáratlan gyilkosságot, annyi van, bármelyik kiadó.
Ozon az irónia eszközével mutat rá arra, hogy sokan nyerészkedni akarnak még egy zaklatási ügyön is. Bár csaknem száz évvel ezelőtti a történet, de egyértelműen a mának szól, a mai világunkat kritizálja a rendező. Nagyon elgondolkodtató, hogy Ozon egy olyan társadalmat mutat be, amelyben mindenki csak hazugság révén képes érvényesülni. A film szerint a modern ember annyira a lét perifériájára került, hogy képtelen tisztességes maradni. A nők férfiak hulláin taposva csinálnak karriert, a férfiak pedig vagy erőszakosak lettek, vagy pipogya alakok, akikre aztán tényleg nem lehet felnézni. Bár látszólag a film a női emancipációról szól, vagyis az egyenrangúságról, ha jobban belegondolunk, sokkal inkább szól arról, hogyan veszti el a férfi mindazt a tulajdonságát, ami férfivá tette. Nem feloldhatatlan paradoxon, hogy a modern nő kineveti a lovagkori férfias erényeket, miközben arra vár, hogy végre találkozzon egy igazi férfival. Csakhogy a modern nő a viselkedésével éppen azt a férfit kergeti el, akire vágyik.
Mivel egy igazán tehetséges rendezőről van szó, a film nemcsak korunk társadalmi visszásságait szólja meg, de a művészet mibenlétét is vizsgálja. Ugyanis egyrészt látjuk, hogy a valóság temérdek narrációja egyáltalán nem visz közelebb az igazsághoz, bár remekül szolgálhat öncélú érdekeket, így mindez a posztmodern egyértelmű negatív kritikáját adja, amelyben sok narrációnak van létjogosultsága (mi látjuk, hogy nincs), másrészt azt is látjuk, hogy temérdek filmből idéz a rendező, ami pedig arra utal, hogy a kultúra kevés ahhoz, hogy jobbá, erkölcsösebbé váljon az ember. Kell hozzá valami más is, valószínűleg hit, amelyet viszont a modern ember végtelen önzőségében megpróbál kiirtani az életéből. Mindezek után a moziból kilépve az ember felteszi a kérdést: van-e még remény? Szerencsére nem kell olyan sokat gondolkodni rajta, Francois Ozon ugyanis nem pesszimista filmrendező. Ő csak arra mutatott rá, hogy mi volt az a pillanat, amikor elromlott minden. A megoldás sem bonyolult: a férfiaknak és a nőknek ugyanis nem egymás ellenében, hanem együtt kellene a jövőben érvényesülniük. Különben – ahogy látjuk – itt kő kövön nem marad.
Borítókép: jelenet a filmből (Fotó: Vertigo Média)
