Mivel egy igazán tehetséges rendezőről van szó, a film nemcsak korunk társadalmi visszásságait szólja meg, de a művészet mibenlétét is vizsgálja. Ugyanis egyrészt látjuk, hogy a valóság temérdek narrációja egyáltalán nem visz közelebb az igazsághoz, bár remekül szolgálhat öncélú érdekeket, így mindez a posztmodern egyértelmű negatív kritikáját adja, amelyben sok narrációnak van létjogosultsága (mi látjuk, hogy nincs), másrészt azt is látjuk, hogy temérdek filmből idéz a rendező, ami pedig arra utal, hogy a kultúra kevés ahhoz, hogy jobbá, erkölcsösebbé váljon az ember. Kell hozzá valami más is, valószínűleg hit, amelyet viszont a modern ember végtelen önzőségében megpróbál kiirtani az életéből. Mindezek után a moziból kilépve az ember felteszi a kérdést: van-e még remény? Szerencsére nem kell olyan sokat gondolkodni rajta, Francois Ozon ugyanis nem pesszimista filmrendező. Ő csak arra mutatott rá, hogy mi volt az a pillanat, amikor elromlott minden. A megoldás sem bonyolult: a férfiaknak és a nőknek ugyanis nem egymás ellenében, hanem együtt kellene a jövőben érvényesülniük. Különben – ahogy látjuk – itt kő kövön nem marad.
Borítókép: jelenet a filmből (Fotó: Vertigo Média)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!