Krzysztof Kieslowski 1982-es Véletlen című alkotása a maga korában kultuszfilm volt. Nemcsak azért, mert a sorok között keményen kritizálta a kommunista diktatúrát, hanem azért is, mert egy nagyon érzékeny filmrendező különleges nézőpontokból komponált művét láthattuk. Egy olyan filmet, amely a lét alapvető kérdéseire keresi a választ. Kieslowski arra fókuszált, hogy egy ember, aki ugyanazokkal a képességekkel rendelkezik, de a véletlen folytán különböző életutakat jár be, hogyan viselkedik kommunistaként, apolitikus orvosként és a szolidaritás ellenállójaként. A filmben a rendező arra jut, hogy ha valakiben erős az igazságérzet, akármelyik oldalon is álljon, nem fogja megtagadni önmagát. Mivel a film szerelmi ügyekről is szól, az is kiderül, hogy a főszereplő fiú, akármelyik életet is éli, nem fog másként szeretni. Hasonló helyzeteket mutat be Olivier Treiner a Mi lett volna, ha… című filmjében, amelyben egy-egy sorsfordító pillanat néhány variációját nézhetjük meg.
A Kieslowski-filmmel ellentétben, ahol három történetet látunk egymás után, itt temérdek lehetőséget mutat be a film, a variáció variációit is látjuk, ezért egy kicsit bonyolultnak tűnik a cselekményvezetés.
Másrészről, a lényeget tekintve, itt is csak három történetet mesélnek el az alkotók. Az egyikben családot alapít Júlia, és nem zenél többé, a másikban zenetanárként éli az életét, a harmadikban pedig fergeteges karriert fut be.
A Mi lett volna, ha… című film felteszi a kérdést: melyik életben lesz boldogabb?
Kétségtelen, hogy nincs olyan ember, akinek ne jutott volna az eszébe, mi lett volna, ha másként dönt, és döntései miatt egy teljesen másik életet él le.
És vajon mi tesz boldogabbá egy embert? Ha harmonikus családja van, vagy ha tömegek tapsolnak neki a színpadon, ám magányosan éli az életét? Mi a jobb, alkotás révén katarzist okozni, vagy tanítani generációkon keresztül, mígnem egy szép napon valakinek eszébe nem jut, hogy parádés módon köszönetet mondjon? Melyik teszi az embert boldogabbá, ha a közösségért él, vagy ha megvalósítja önmagát, kibontakoztatja tehetségét? Szerencsére a rendező sokat tanult Kieslowskitól, ő se teszi le a garast egyik élet mellett sem, bár a sorok között azért fellelhető, hogy a rendező mit gondol a főszereplő nő különböző életútjáról.
Egyrészt azt, hogy nem ér semmit a siker és a csillogás, ha elfelejti az ember, hogy mindezt a közösségért teszi, ha elfelejti az ember, hogy a legfontosabb az életben a szeretet.
Másrészt arról is szól ez a film, hogy az sem szerencsés, ha az ember a családjáért feláldoz mindent, mert nagyon keserűvé teheti az életet, ha mindig az jár az ember fejében, hogy mindent másként kellett volna csinálni. Harmadrészt pedig, aki másokért él, esetünkben zenét tanít, annak a legnehezebb az élete, mert nagyon sok problémát (értsd: a mások problémáit) kell megoldania. Ám az kapja a legtöbb mosolyt az életben, a legtöbb energiát, a legtöbb szeretetet, a legtöbb elismerést.
Olivier Treiner temérdek beállításában, világosításában, sőt konkrétan újraforgatott jelenetekben idézi Kieslowski filmjeit, de nemcsak a Véletlent, hanem a Veronika kettős életét is, sőt a Három szín trilógia néhány beállítása is megjelenik.
Mindezt nagyon jó látni a mozivásznon, és nemcsak azoknak, akik a mai napig rajonganak Kieslowski filmjeiért, hanem azoknak is, akik még egyetlen filmjét sem látták. Olivier Treiner ugyanis pontosan ugyanazt a nehezen leírható érzékenységet jeleníti meg a mozivásznon, ugyanúgy képes játszani lelkünk húrjain, mint Kieslowski, ám kétségtelen, hogy a mai kor problémáit helyezi előtérbe. Egy kivétellel. Mindkét rendező egyaránt megvizsgálja, hogyan működik az apa-lánya kapcsolat, és mindkét rendező ugyanarra jut: a legnagyobb boldogság, ha közösen képesek alkotni valamit.
