Egy korty történelem: a csokoládé, a tea és a kávé titkai

Kint süvít a novemberi szél, az ablakon kopog az eső. Odabent viszont társaság, gomolygó gőz, jókedv és gyógyulás van. A csészében forró csokoládé, tea vagy kávé. Ezek a ma már oly magától értetődő élvezeti cikkek valaha egyszerre jelentettek divatot és orvosságot. Kiderítettük, hogyan formálta át a mindennapokat néhány korty forró ital – és miért nem tudunk azóta sem nélkülük élni.

Így került a forró ital az asztalra 1938-ban: csendélet, egy üveg kávéfőző borszeszégővel Forrás: Kölcsey Ferenc Dunakeszi Városi Könyvtár / Petanovits fényképek

A forró italok melegítették a testet és formálták az ízlést, divatot teremtettek. És bár ma már csak élvezeti cikknek tűnnek, a korabeli orvosok egészen mást gondoltak róluk... 

Egy bögre forró ital (Fotó: fortepan/Bojár Sándor)

A 18. századi csodaszer: forró ital csokoládéból

K. Mátyus István, 18. században élt orvos írásaiban szinte csodaszerként említi a csokoládét:

 Igen bőven táplál, meleg, de jóféle vékony vért csinál, az ortzát pirosítja, a Venus tüzét gerjeszti, a lélekzelést könnyebbíti, az agyvelőt erősíti…

– sorolja lelkesen, majd hozzáteszi, hogy még az asszonyi bajokra is gyógyír lehet. A kor orvosai valóban sokat vártak ettől az új italból, amely azonban csak lassan jutott el a magyar fogyasztókig. Luxus mivolta sokáig megmaradt. Cortez már 1528-ban elvitte Spanyolországba az első kakaóbabot, de a csokoládé hosszú ideig a nyugat-európai arisztokrácia kiváltsága volt. Az 1657-ben nyílt angliai csokoládéházakba még csak az igazán tehetősek térhettek be. Mégis, idővel a divat lassan beszivárgott a tehetősebb polgári otthonokba is, és eljutott hazánkba is.

Miért egészséges a csokoládé?

K. Mátyus azt is felsorolta, kinek ajánlott a csokoládé:

• erőtlen öregeknek
• étvágytalan gyerekeknek
• szoptatós dajkáknak

A csokoládé szerinte ugyanis tápláló, erősítő, laktató. Itt természetesen nem a tejes, édes változatra kell gondolni, hanem az étcsokoládéra. Almási Balogh Pál, a 19. század orvosa hasonlóan vélekedett. A kávé, thé és csokoládé c. könyvében (1830) arról számol be, hogy a korabeli utazók különösen dicsérik a csokoládét, mert életerőt ad és kevéssel is jóllakik az ember. A hosszú, gyakran napokig tartó utazások idején ez nem kis előny volt.

Hogyan készült a forró csokoládé?

„A tsokoládé pogátsákat némellyek magában is eszik, de rend szerint italnak szokták készíteni” – írja K Mátyus a forró csokiról. Készítése nem volt bonyolult, ám a végeredmény annál finomabb. A korabeli leírások szerint egy kisebb „tsokoládé pogátsát” reszeltek vagy aprítottak bele fél ejtel (kb. 3,7 dl) forró vízbe, majd addig főzték és keverték, míg sűrű, habos ital nem lett belőle. Édesíteni nádmézzel lehetett, gyakran piskótát mártogattak bele. Némelyek víz helyett tejjel vagy borral főzték. A Képes Budapesti Szakácskönyv (1899) viszont tojássárgájával és porcukorral írja a forró csokoládé receptjét. 

A délutáni tea története: úri szokásból polgári rituálé

Honnan ered az ötórai tea?

Wohl Janka egy 1891-ben megjelent illemkönyvben azt írja, a „4 vagy 5 o’clock tea” azért vált kedveltté, mert egy csésze illatos ital még a kötelező vizitet is elviselhetőbbé teszi, kiváltképp, ha szép kezek kínálják. Akkoriban ez még újdonság volt, a szokás külföldről érkezett. A délutáni teázás modern formáját Bedford hercegnőjéhez, Annához kötik. Az 1840-es években az ebéd és a késő esti vacsora közötti hosszú idő miatt délutánra gyakran megéhezett, ezért teát, szendvicset és süteményt kért. Idővel barátait is meghívta erre a kis uzsonnára. Így lett a délutáni teázásból társasági esemény.

Fotó: Carl Lutz / fortepan/  Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich /Agnes Hirschi

Hogyan ízesítették a teát régen?

Almási Balogh Pál már idézett, 1831-es könyvében részletesen írt erről a növényről is. A zöld tea illatát így jellemzi: 

mint az új szénáé, de fűszeres violaillat is keveredik hozzá

 Akkoriban nádcukorral édesítették, gyakran citrushéjjal vagy fahéjjal ízesítették, esetenként tejjel vagy rummal keverve.

Az ötórai tea elterjedése Magyarországon

Hazánkban a teázás szokása lassan terjedt el, de az 1920-as évekre a ötórai tea már a magyar polgári élet része lett. Az ilyen összejövetelek kötetlenek voltak, a látogatás időtartama a rövid beköszönéstől akár órákig is terjedhetett. A vendégek beszélgettek, zenéltek, kártyáztak – a forró ital pedig természetes kísérője lett ezeknek az alkalmaknak.

A harmincas évekre az angol tea tovább erősítette hatását. Magyar Elek arról már írt szakácskönyvében, hogy 

a szalmasárga orosz-kínai karaván-tea helyett a zöldesbarna angol-indiai tea szinte kábító illata párolog felénk

az ötórai teázás pedig lassan kiszorítja a francia „zsúrt”. Sőt, a háziasszonyok egyre inkább angolos falatokat kínálnak. Korabeli szakácskönyveinkben valóban megjelentek a szendvicsek, a kekszek, a gyömbéres sütemények, a muffinfélék, valamint különféle teasütemények és aprósütemények is, amelyek ehhez az alkalomhoz illenek. Csáky Sándor 1929-es receptgyűjteményében például ott van az angol uborkás szendvics, ami ma sem maradhat el egy ötórai teáról.

A kávé útja: gyógyír, úri hóbort és mindennapi ital

A kávé mint gyógyszer

Azt már meséltük, hogy Bethlen Miklós, a 17. századi főúr savanyú káposztát és kávét fogyasztott betegség idején. Nem is olyan rossz kombináció, ha arra gondolunk, a C-vitamin és a koffein együtt erőssé és élénkké tesz. A korai kávéreklámok is gyógyhatást ígértek: a vérkeringéstől a májpanaszokig mindenre ajánlották. Egy hamburgi orvos még könyvet is írt róla, majd kávéházat nyitott, hogy az elméletet gyakorlatra váltsa. No, meg nem kevés aprópénzre. 

A magyar kávétörténet első fejezete egyébként a török korhoz kötődik. Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmében (1651) a török katonák „kávét kicsin fincsánból hörpörgetének”. Az első budai kávéházat is ők alapították – a magyarok eleinte csak takarítóként léphettek be.

A kávé elterjedése Európában

Európa másik felén az ital gyors térhódítása az angol és holland kereskedőknek köszönhető, akik nemcsak szállították, hanem gyarmataikon termesztették is a kávét. Érdekesség, hogy ennek visszásságaira, embertelenségére már Barcsay Ábrahám, a 18. században élt királyi testőr is felhívta a figyelmet versében:

A kávéra

Rab szerecsen véres veríték-gyümölcse,
Melyet, hogy ládájit arannyal megtöltse,
Fösvény Anglus elküld messze nemzeteknek,
Nádméz! mennyi kincsét olvasztod ezeknek.
Hát te, rég csak Mokka táján termett kis bab,
Mennyit szenved érted nyúgoton is a rab,
A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből
Mint hörpöl ő is részt Anglusok bűnéből.

Az első magyar kávés és a kávéházak születése

Az első név szerint ismert magyar kávés, egy bizonyos Balázs, az 1710-es években dolgozott. Először nyakba akasztható felszereléssel járta az utcákat, később pedig saját kávéházat nyitott — fontos lépés volt ez ahhoz, hogy a kávé kilépjen a kiváltságosok világából. 

Régi szakácskönyveinkben jóval később jelennek meg a kávés desszertek. De akad bennük érdekesség, a századfordulós Kugler-féle Nagy házi cukrászatban olvashatjuk például a kávés bonbon, kocsonya, sütemény, lepény receptjét is.

A magyar kávéházak aranykora

Ha a kávéról beszélünk, sokaknak a régi magyar kávéházak jutnak eszébe. Ezekről írta találóan Márai, hogy „az otthontalan Pest szomorú műotthona iparkodott lenni”. Elegáns, mégis otthonos terek voltak, ahol az ember egyetlen kávé mellett órákig elüldögélhetett. A vendégek sokszínűségét Kosztolányi Pincér című novellája örökítette meg: ott sorakozik az „ellépő”, a „száraz”, a „szélhámos”, a „potyázó” – a kávéház törzsközönségének jellegzetes figurái. Ezek a magyar irodalmi és társasági élet nélkülözhetetlen helyszínévé váltak, alapvetően meghatározták a kávé, illetve az ország kultúráját. Majd jöttek a presszók. De az már egy másik történet.