A tizenhat éves, beszédes nevű Lichtenberg Hajnal a koronavírus-járvány idejére a képzelt – de valóságos helyszínekkel sokszor erős párhuzamot mutató – Piliscsudára költözik édesapjával, és nemsokára megismerkedik egy idős asszonnyal, Lucával, aki amellett, hogy erősen boszorkánynak tűnik, állítja azt is, hogy Piliscsuda a világ közepe, mivel itt áll a Világfa, ami kilenc ágával tartja az ég kilenc rétegét. Hajnal viszonylag jelentős traumaélmények nélkül veszi tudomásul egy teljes, lidércek (gyertyás emberek, lámpások, és markolábok) uralta másik világ létezését, benne egy, az életére törő húslidérccel, beszélő macskával, madarakkal, ellenlidérccel, tündérekkel, ezerféle mágikus lénnyel, és saját szerepére lassan ráébredve, számos segítőjével (akik közül egyik éppen egy Dávid nevű fiú, egyébként Luca asszony unokája, Hajnal számára pedig az első szerelem) felveszi a harcot a gonosszal, hogy megmentse a Világfát, és ezáltal a szebb, jobb világot (vagy legalábbis annak reményét).
A könyvben erőteljes és szenvedélyes természetvédelmi futamok („Azt hittem, hogy Luca csak túloz, később azonban elmesélte, hogy az emberi tevékenység okozta állandó zajszennyezés miatt nemcsak az állatok költöznek el az erdőből, hanem például a fenyőfanövendékek száma is csökken, ami hosszú távon az erdő eltűnéséhez vezet. És hiába szűnik meg a zaj forrása, a növények és a madarak akkor sem szívesen települnek vissza”) váltják egymást a filozófiai eszmefuttatásokkal („A Biblia beszél a kiűzetésről, de a Paradicsomról soha többet egy szót se szól, nem mondja el, hogy mi lett a Paradicsom fáival, madaraival, miután Ádám és Éva kiűzetett. Pedig Isten nem pusztította el őket, mert nem szereti a rombolást. Csak kicsit átrendezte, és létrehozta belőle a Mennyországot. Előtte nem volt szükség ugyanis Mennyországra, mert mindenki örökké élt. Amikor az ember a halandó földi létbe költözött, szükség lett egy olyan helyre, ahová végigküszködött élete után hazatérhet. Ezért alkotta meg a Jóisten a Paradicsomból a Mennyországot. A madarak egy része ott maradt az angyalokkal, a másik részét pedig az Isten kegyelemből elbocsátotta a Földre, hogy legyenek, akik égi hangokkal enyhítik az ember szenvedéseit, és legyen, ami emlékezteti arra, honnan jött és hová tart. Mi másért lenne minden madárnak szárnya, ha nem azért, hogy a Föld és Menny között repkedjen?”) és lírai bekezdésekkel („A csend nem puszta üresség ám, hanem remény, várakozás, madárfütty és puhaság. Ezenkívül sokféle csend létezik: nyugodt, alázatos, félelmetes, hideg, angyali közös. Ebben a könyvben szerencsére csak a barátságosabb fajtájú csendek lakoznak… A csendnek még illata is van: egy kis friss hószag virágillattal keveredik, vegyül bele valami meghatározhatatlan a föld aromáiból, és a forrásvíz illatához is hasonlatos”), miközben mindezt fűszerezi némi, a főszereplővel közös kovid-élmény, a megjelenő szerelem és egy saját törvényszerűségei szerint működő, különleges világ összes furcsasága, hogy mindez erőteljes eleggyé álljon össze, mely tudomásom szerint a szerző számára is olyan visszajelzéssel szolgál, hogy érdemes és kell folytatnia Hajnalék kalandjait.
A történet sok helyen mutat kellemes hasonlóságot a népmesékkel, a magyar mitológiával (a lánynak szolgálnia kell, az állatok beszélnek, a jó és a gonosz küzdelme sok nehézség árán a jó győzelmével végződik stb.), mégis jól érezhetően egy szuverén és sajátos világlátású alkotói univerzum áll mögötte annak különleges, csak Viola Szandra írásaira jellemző törvényszerűségekkel (a fényforrások emlegetése például köteteken átívelő motívum).
