Ami pedig még szimpatikusabbá teszi ezt az univerzumot, az az erőteljes, szinte tapintható nyelvezet és a remek humor, amivel mindig a kellő pillanatban él. Íme, néhány példa erre is: „Kifejezetten undorító érzés volt a gumicsizmába lépni. Mivel évek óta nem használta senki, már foszlóssá és ragadóssá vált a műanyag, mintha békák közé kellett volna dugnom a lábam. Ezt az asszociációt a csizma ocsmány, zöld színe tovább erősítette. Odabrekegtem hát apám mellé a sárban.” Vagy (Hajnal éppen abban reménykedik, hogy kissé megfontolatlan kérésével elpuszított, személyes és különbejáratú segítőlidérce, a madárszerű Mitmitke esetleg feltámadhat): „– De az nem lehet, hogy Mitmitke mondjuk feltámadni is tud? – reménykedtem. – Nem főnixcsirke ez – oszlatta el az illúziót gyönyörű macskám.” De még a fényevésről is szó esik: „– Hohó, hallottál-e már a fényevőkről? – Én már igen, de köszönöm, inkább nem szeretném kipróbálni – kotyogta közbe Cicelle, és nekilátott még egy tonhalas-lazacos macskakonzerv elfogyasztásának. – De ezek nem akármilyen fények lesznek ám, meglátjátok, nagyon finomak, ugyanakkor egészségesek is, mert kiválóan alkalmasak a D-vitamin pótlására! – és már cikáztak is tányérunkon a zöld fények, a neonsárga fények, a villódzó, robbanócukorkára emlékeztető ízű fények.”
Nem kétséges, remek regény született, amely – mágikus módon! – magában hordozza a folytatás örömmel várt lehetőségét is.
Hiszen egy ilyen Világfát meg kell menteni, érdemes megmenteni, akár többször is: „Nemcsak egy kicsit nagyobb fa volt a tölgyesben, hanem egészen óriási, páratlan tartású, nemes lucfenyő. Ragyogott a törzse, a levelei és ágai különös, lágy táncot jártak. Ahogy figyeltem ezt a mozgást, szinte transzba estem, hipnózisba, mert mindaz feltárult előttem, amit magamtól elképzelni sem tudtam volna. A törzs körül, mint egy tekeredő kígyó, áramlásszerűen, hosszú sorokban beláthatatlan magasságokba repültek fel a madarak A fa teteje felé, az ágak között, mint érett gyümölcsök, himbálóztak a bolygók. Aztán mintha lassan emelkedni kezdtem volna. Lenéztem. A lábam fél centit sem távolodott el a földtől. Mégis, egyszerre látni kezdtem azt is, amit alulról képtelenség lett volna. Apró, leszületésre váró lelkecskék ücsörögtek a fenti ágakon. Sosem láttam még test nélküli lelkeket, de biztos voltam benne, hogy ők azok: átlátszó ködtestük volt és hatalmas babaszemük.”
Viola Szandra: A Világfa kilenc ága. Hajnal öröksége. Scolar Kiadó, Budapest, 2023.
Borítókép: Viola Szandra dedikál az ünnepi könyvhéten (Fotó: Kállai Márta, Scolar Kiadó)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!