Közkinccsé válnak második legfontosabb nemzeti ereklyéink

A Szent Korona után a díszes tarsolylemezeket tartjuk legfontosabb nemzeti ereklyéinknek. De miért mindössze negyven példányról van tudomásunk? Ha ritkán – mint a nemrégiben Pátyon – előkerülnek, hogyan restaurálják őket, és vajon mi célból, milyen módon készülnek belőlük hiteles másolatok? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a Magyar Nemzeti Múzeumban.

20230529 Budapest A Magyar Nemzeti Múzeum fémrestaurátor részlege. Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

Készül a hiteles tarsolylemez-másolat. Fotó: Kurucz Árpád

Ezüsthöz persze a kalandozások során sem juthatott hozzá mindenki – alighanem megvolt a rendje a zsákmány elosztásának. Több tarsolylemez díszítése művészileg indokolt helyeken aranybevonatot is kapott, amely egészen kimagasló mesterségbeli tudásra utal. A marással és domborítással készült díszítmények között vannak egyedi és hálózatba rendezett palmettamotívumok, vannak rajtuk fémveretek különféle elrendezésben, sőt az iráni mitológiai állatok ábrázolásai mellett előfordul a keresztmotívum is. Bár az ezüsttarsolyok nagy „konjunktúrája” a magyarság Kárpát-medencei időszakára tehető, de a vándorlás útvonalán is találtak már néhányat orosz és ukrán régészek. Ezek ma értelemszerűen nehezen kutathatók. Eredetük egyes kutatók szerint a besenyőkhöz kötődik, de a többség úgy véli, kifejezetten magyar vonatkozású műtárgycsoportól van szó. A tarsolylemezek kopásából leszűrhető, hogy az adott tarsolytáskákat akár több nemzedék is használhatta. 
Virágos Gábor felhívja a figyelmet arra a fontos körülményre, hogy tudomásunk van a magyarokéval egyező mintájú, de finn, svéd és dán földből előkerült tarsolyokról is. Ennek megfejtése további kutatásokat igényel, de mai tudásunk szerint valószínűleg akkor kerültek az északi germán népek területére, amikor a magyar törzsek a Fekete-tengertől északra elhelyezkedő szállásterületeken kapcsolatba kerültek a Kijevi Ruszt is alapító keleti vikingekkel, akikhez számos magyar harcos csatlakozott zsoldosként. Nem véletlenül tűnik fel a tarsoly az ő ábrázolásaikon is. Emellett a kereskedelmi kapcsolatok, illetve rablás lehetőségét se vessük el! – fűzi hozzá a régészeti főigazgató-helyettes.

Lukács Balázs fém-ötvös restaurátorművész munkában. Fotó: Kurucz Árpád

A Nemzeti Múzeum restaurátorai az épület alagsorában dolgoznak, de vannak emeleti műhelyek is. Zegzugos lépcsőkön, folyosókon és műhelyeken keresztül egy ilyen műhelybe kalauzol el Lukács Balázs fém-ötvös restaurátorművész, miközben elhaladunk egy biztonsági technikával különlegesen védett ajtó előtt. Kollégái itt restaurálják a híres Seuso-kincs darabjait – tudjuk meg a restaurátortól, akinek ugyancsak a szívéhez nőttek az ókor, sőt a még korábbi korok fémtárgyai. Lukács Balázs rajongással beszél hivatásáról. Tisztában van felmérhetetlen felelősségével is, hiszen minden kézmozdulata, minden általa alkalmazott eljárás magában rejti a régészeti tárgy károsodásának kockázatát. Mint fogalmaz, a fémtárgy a talajban idővel egy darab fémes földdé alakulna át, de az enyészetet a restaurátor is csak lassítani tudja. A felhasznált konzerválóanyagok is elöregednek, ezeket rendszeresen cserélni, pótolni kell. 

A felelőssége viszont hasonló a műtétet végző sebészéhez, így talán nem véletlen, hogy jól megvilágított asztala közepén egy komoly orvosi labormikroszkóp terpeszkedik. Mellette finom fogászati szerszámkészlet, illetve egy műkörmösök által is használt mikromotoros csiszoló. A kis eszköz pofájába éppen egy gömbölyű csiszolókő van befogva, de a mellette lévő készlet jelzi, hogy minden feladatra létezik megfelelő eszköz. Egyszerű csipeszek, ecsetek, Petri-csésze, állványos fúró, lemezdomborító és egy sor ismeretlen funkciójú gép, elektromos szerkezet. Egyszerre orvosi labor és alkotóműhely: rendezett káosz, ahogy kell. A falon függő üveges szekrényekben vegyszerek, könyvek, dossziék és műtárgyak.

Lukács Balázs fém-övös restaurátorművész, aki rajongással beszél hivatásáról. Fotó: Kurucz Árpád

A legtöbb régészeti tárgy kartondobozokban sorakozik. Az egyikből elővesz egy száraz földdel szennyezett, rozsdás vasdarabot. Mutatja, hogy ő általában ilyen állapotban kapja meg a régészek által feltárt darabokat, majd megmutatja ugyanennek a vasdarabnak a már letisztított, konzervált párját, egy vállpáncélt. Ezek egy esztergomi vár környékéről előkerült testpáncél darabjai – comb- és vállvért –, alighanem egy keresztény vitézé lehetett, habár ennek megállapítása nem a restaurátor, hanem a régész és a hadtörténész területe. – Restaurátorként azt tudom róla megállapítani, hogy kovácsoltvas lemez, amelyet alighanem statikai okból lépcsősre kovácsoltak, és habár aránylag vékonynak tűnik, az alatta viselt sodrony, illetve vastag posztó, vagy nemezruha együtt már hatékony védelmet adott a küzdelemben. 

– Talán épp Balassi Bálint valamelyik bajtársáé, aki szintén az 1594-es csatában esett el, Esztergom ostrománál – dobom be ötletként, mire a restaurátor megvonja a vállát.
– Meglehet, engem is megöl a kíváncsiság, de nekem csak magát a tárgyat kell vizsgálnom, dokumentálnom és restaurálnom. A szakterületem a török kori és az azt megelőző időkből való tárgyak. Számomra az újkoriak nem is annyira izgalmasak, mivel sokkal kevesebb titkot rejtenek. Ez a titok az, amibe beleszerettem, tudniillik aranyművesként végeztem, de a Budapesti Történeti Múzeumba kerültem, és ezen a pályán is ragadtam. Minden áldott nap újabb izgalmas rejtélyt kell megfejteni. Az időkapszulaként is felfogható régészeti tárgyak olyan információkat hordoznak készítésükről, készítőjükről, illetve használójukról, amiket a laikusok el sem tudnak képzelni! Lélegzetelállító, amikor például egy vaskori tárgyat vizsgálva felfedezem egy háromezer évvel ezelőtti kovács kézmozdulatát a tárgyon, ahogy mondjuk félrecsúszott a szerszám. Egy bronzkori karperecnél meg tudtam mondani, mekkora és milyen formájú volt a poncoló, amit készítője használt. A legkedvesebb élményem, hogy a budavári karmelita kolostornál végzett ásatások során előkerült díszsarkantyú restaurálása közben megtudtam, hogy egy középkori kovácsműhely feltárásakor találták, ahol feljegyzések szerint szintén Balázsnak hívták a kovácsmestert, mint engem! Tehát az egyik Balázs elkészítette, a másik meg bő félezer évvel később restaurálta…

Egy míves fibula a római korból. Fotó: Kurucz Árpád

Ekkor egy másik kartondobozt helyez az asztalra, benne már restaurált kiállítási darabokat. Itt nincs titok, inkább szépség. Egy római előkelőség ruháját díszítő míves fibula, melybe a palástot akasztották, mellette egy állatfejet mintázó veret. 
– Tavalyelőtt egy honfoglalás kori szablya markolatán megőrződött cápabőrdarabot találtam. Hatalmas fejtörést okozott, hogy ki kellett találni, hogy milyen kompromisszumok árán tudom a fémet is konzerválni és a cápabőrt is, a kettő egészen más eljárást igényel.

 A tarsolylemezek éppen folyó másolása többekkel együtt Lukács Balázs feladata. Egy másik helyiségben tucatnyi, már elkészült másolat mellett ugyanennyi szilikonformát mutat meg. 
– Az a feladat, hogy a hiteles másolatok és a restaurált eredetiek között szabad szemmel ne legyen észrevehető a különbség. Az eljárás elmondva egyszerű. Az eredetiről szilikonminta készül, ezt elektromosan vezetővé tesszük, púderfinomságú fémport szórunk rá, majd elektrolitfürdőbe tesszük. Az elektromosság hatására a pozitív töltésű fémionok kicsapódnak, és ha adunk neki nagyjából három napot, akkor egy kellő vastagságú, rendkívül részletgazdag fémlemezt kapunk. Kivesszük a formából, lágyforrasszal merevítőanyagot futtatunk végig rajta, körbevágjuk az eredetinek megfelelően, majd vörösrezezzük és ezüstözzük. Amelyeken pedig aranybetétek is vannak (a többség ilyen), ott kimaszkolás után visszük fel az aranyat, illetve az érzékeny részeken mozgó anódos technikával. A tarsoly bőranyagát egy kollégám által kidolgozott műtárgybarát bőrimitációval helyettesítjük.
 

A tarsolymásolatok vereteit is a legnagyobb műgonddal készítik. Fotó: Kurucz Árpád

Végül megmutatja a Páty-Malom-dűlőben feltárt 77 honfoglalás kori sírból előkerült, egyedülálló rózsabogár-berakásos tarsoly másolatát. Az eredeti bőrtarsoly Cetonia aurata kitinpáncéljából készült berakásának másolatát 3D-s nyomtatóval gyártották le hozzá. Elmeséli, hogy a különleges tarsoly birtokosa egy előkelő férfi volt, akit csontalkatrészeket tartalmazó íjával és nyílvesszőivel, derekán ezüstveretekkel díszített övvel, mellkasán keresztbe fektetett fegyverével, oldalán pedig kovakövét tartalmazó gyönyörű tarsolyával temettek el. Velünk együtt ő is türelmetlenül várja a leletegyüttes tudományos anyag- és talajösszetételi, antropológiai vizsgálatának eredményeit, de neki addig is a tarsoly restaurálása a feladata.