Április közepe óta a szentendrei Művészetmalomban tekinthető meg annak a harminchat tarsolylemeznek a hiteles másolata, amelyek korábban tíz hónapig a Magyar Nemzeti Múzeumban voltak kiállítva. A tárlat újabb szenzációja, hogy nemcsak a nagyközönség, de a szakma is most láthatja először együtt az összes, a történelmi Magyarország területéről előkerült tarsolylemezt, kiegészülve a Páty melletti ásatás során tavaly februárban előkerült két példánnyal.
– Azóta van egy még újabb tarsolylemezünk is, amely Kolozsvár környékén bukkant elő, és jelenleg az ottani régészek tanulmányozzák – pontosít Virágos Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti főigazgató-helyettese, akivel irodájában beszélgettünk. Elmondta, hogy az ismert negyvenből négy példány ténylegesen nincs meg. Ennek az az oka, hogy a XIX–XX. század során nem volt mindig minden feltétel adott ahhoz, hogy akár az ilyen leletek is közgyűjteményekbe kerüljenek, vagy ott fennmaradjanak. Bár ne zárjuk ki, hogy az eltűnt darabok idővel felbukkannak valahol, de jelenleg csak annyit mondhatunk el róluk, hogy tudunk a létezésükről és vannak róluk leírások, némelyikről rajzok.
Mindennek azért van jelentősége, mert a tarsolyok díszes változatai rangjelzők voltak, amit csak a magyar fejedelem kíséretében szolgáló katonai elit tagjai viselhettek. Ez meg is magyarázza, hogy miért kerültek elő eddig ennyire kis számban.
A tarsolylemezek között nincs két egyforma méretű, díszítésű, így az is megállapítható, hogy személyre szabottan, egyedi darabként készültek, vélhetően a fejedelmi „udvar” mellett működő műhelyben. Dísztelen vagy anyagában díszített bőr- és textilanyagú tarsolyokat mások is használtak a társadalomban, hiszen tűzszerszámot mindenkinek hordania kellett magával.
Sajnos a Kárpát-medencei klimatikus viszonyai között nagyon ritkán marad fenn szerves anyag a sírokban. Kivétel éppen a tarsolylemezek és a merevítésüket szolgáló belső réz-, vagy bronzlemezek által közrefogott bőr- vagy textilanyag. Utóbbira példa a pátyi leletanyag, ami egyben arra is bizonyíték, hogy nem kizárólag bőrből készítettek tarsolytáskát.
A szakember szerint az ezüstből vagy részben aranyozott ezüstből készült veretes lemezdísz viselése egyértelműen a vezérek privilégiuma volt, hasonlóan a szintén rangjelző sisakcsúcsdíszekhez, szíjveretekhez és szablyamarkolatokhoz. A hasonló funkciót betöltő címerek használata a X–XI. században ugyanis még nem volt gyakorlat a magyarok körében, a kettő lényegében váltotta egymást, párhuzamban a kalandozások korának végével és a társadalmi átalakulásokkal.
Ezüsthöz persze a kalandozások során sem juthatott hozzá mindenki – alighanem megvolt a rendje a zsákmány elosztásának. Több tarsolylemez díszítése művészileg indokolt helyeken aranybevonatot is kapott, amely egészen kimagasló mesterségbeli tudásra utal. A marással és domborítással készült díszítmények között vannak egyedi és hálózatba rendezett palmettamotívumok, vannak rajtuk fémveretek különféle elrendezésben, sőt az iráni mitológiai állatok ábrázolásai mellett előfordul a keresztmotívum is. Bár az ezüsttarsolyok nagy „konjunktúrája” a magyarság Kárpát-medencei időszakára tehető, de a vándorlás útvonalán is találtak már néhányat orosz és ukrán régészek. Ezek ma értelemszerűen nehezen kutathatók. Eredetük egyes kutatók szerint a besenyőkhöz kötődik, de a többség úgy véli, kifejezetten magyar vonatkozású műtárgycsoportól van szó. A tarsolylemezek kopásából leszűrhető, hogy az adott tarsolytáskákat akár több nemzedék is használhatta.
Virágos Gábor felhívja a figyelmet arra a fontos körülményre, hogy tudomásunk van a magyarokéval egyező mintájú, de finn, svéd és dán földből előkerült tarsolyokról is. Ennek megfejtése további kutatásokat igényel, de mai tudásunk szerint valószínűleg akkor kerültek az északi germán népek területére, amikor a magyar törzsek a Fekete-tengertől északra elhelyezkedő szállásterületeken kapcsolatba kerültek a Kijevi Ruszt is alapító keleti vikingekkel, akikhez számos magyar harcos csatlakozott zsoldosként. Nem véletlenül tűnik fel a tarsoly az ő ábrázolásaikon is. Emellett a kereskedelmi kapcsolatok, illetve rablás lehetőségét se vessük el! – fűzi hozzá a régészeti főigazgató-helyettes.
A Nemzeti Múzeum restaurátorai az épület alagsorában dolgoznak, de vannak emeleti műhelyek is. Zegzugos lépcsőkön, folyosókon és műhelyeken keresztül egy ilyen műhelybe kalauzol el Lukács Balázs fém-ötvös restaurátorművész, miközben elhaladunk egy biztonsági technikával különlegesen védett ajtó előtt. Kollégái itt restaurálják a híres Seuso-kincs darabjait – tudjuk meg a restaurátortól, akinek ugyancsak a szívéhez nőttek az ókor, sőt a még korábbi korok fémtárgyai. Lukács Balázs rajongással beszél hivatásáról. Tisztában van felmérhetetlen felelősségével is, hiszen minden kézmozdulata, minden általa alkalmazott eljárás magában rejti a régészeti tárgy károsodásának kockázatát. Mint fogalmaz, a fémtárgy a talajban idővel egy darab fémes földdé alakulna át, de az enyészetet a restaurátor is csak lassítani tudja. A felhasznált konzerválóanyagok is elöregednek, ezeket rendszeresen cserélni, pótolni kell.
A felelőssége viszont hasonló a műtétet végző sebészéhez, így talán nem véletlen, hogy jól megvilágított asztala közepén egy komoly orvosi labormikroszkóp terpeszkedik. Mellette finom fogászati szerszámkészlet, illetve egy műkörmösök által is használt mikromotoros csiszoló. A kis eszköz pofájába éppen egy gömbölyű csiszolókő van befogva, de a mellette lévő készlet jelzi, hogy minden feladatra létezik megfelelő eszköz. Egyszerű csipeszek, ecsetek, Petri-csésze, állványos fúró, lemezdomborító és egy sor ismeretlen funkciójú gép, elektromos szerkezet. Egyszerre orvosi labor és alkotóműhely: rendezett káosz, ahogy kell. A falon függő üveges szekrényekben vegyszerek, könyvek, dossziék és műtárgyak.
A legtöbb régészeti tárgy kartondobozokban sorakozik. Az egyikből elővesz egy száraz földdel szennyezett, rozsdás vasdarabot. Mutatja, hogy ő általában ilyen állapotban kapja meg a régészek által feltárt darabokat, majd megmutatja ugyanennek a vasdarabnak a már letisztított, konzervált párját, egy vállpáncélt. Ezek egy esztergomi vár környékéről előkerült testpáncél darabjai – comb- és vállvért –, alighanem egy keresztény vitézé lehetett, habár ennek megállapítása nem a restaurátor, hanem a régész és a hadtörténész területe. – Restaurátorként azt tudom róla megállapítani, hogy kovácsoltvas lemez, amelyet alighanem statikai okból lépcsősre kovácsoltak, és habár aránylag vékonynak tűnik, az alatta viselt sodrony, illetve vastag posztó, vagy nemezruha együtt már hatékony védelmet adott a küzdelemben.
