A vidéki magyarság elbeszélései a kollektivizálás köré épülnek

A magyar vidék jelene csak annak múltjával érthető meg igazán. Csikós Gábor történésszel a vidékkutatás fontosságáról és a kollektivizálásról szóló felejthetetlen történetekről beszélgettünk.

Mezőgazdasági gépállomás és munkásai. Fotó: Leskó Imre Forrás: Fortepan

A szocialista magyar vidék

– A második világháború után megjelent Magyarországon a kettős nevelés, amelynek egyik része az iskolában megtanulandó pártállami narratíva volt, a másik pedig az otthoni történetek. Mennyire volt ez jelen a vidéki magyar társadalomban?
– Erre vonatkozóan csak sejtéseink lehetnek, de a gyűjtések alapján sokszínűség figyelhető meg ezen a területen. Döntően az egyénen és annak elképzelésein múlott, hogy a családján belül mit, mikor oszt meg. Ennek megértéséhez ugyancsak ismerni kell az adott elbeszélő és családja társadalmi státusát, az akkori lehetőségeiket. Akiknek a második világháború, a kényszerkollektivizálás után valamilyen szerény, de mégis csak biztos egzisztenciát sikerült kialakítaniuk, azok inkább nem kockáztattak. 

Nem feltétlenül beszéltek gyermekeiknek, unokáiknak arról, hogy mi történt régen.

Kiváltképp az ő érdekükben hallgattak, hogy életüket ne befolyásolják az ő „bűneik”. Mások, akik tartósan a társadalom peremére szorultak a szocialista évtizedek alatt – például a vagyonelkobzások miatt – azok inkább beszéltek utódaiknak a múltról, hiszen ez magyarázta a jelenük kiszolgáltatottságát. Ráadásul ők már sok mindent nem veszélyeztethettek azzal, hogy ha legszűkebb körükben elmesélték életük történetét.

A tarhosi Kossuth Termelőszövetkezet zárszámadó közgyűlése 1968-ban. A vesztes vidék portréi (Fotó: Fortepan/Bojár Sándor)

– A rendszerváltoztatás hozott változást ebben a történetmesélési gyakorlatban?
– Igen, de azt látni kell, hogy a félelem és a tartózkodás nem múlt el egy csettintésre. Sőt, a politikai fordulattól függetlenül sokan életük végéig hallgattak megaláztatásaikról, azokról a traumákról, amelyek megkeserítették a sorsukat. 1989 után történt, hogy a kötet egyik elbeszélője magnókazettával lepte meg édesapját, arra kérvén, hogy mondja fel családjuk történetét. Az idős férfi egy nap magányában elmondta emlékeit, de másnap reggel könyörgött fiának, hogy törölje le, mert nem tudott aludni, olyan rossz érzés kerítette hatalmába. 

Ez a történet nemcsak azt mutatja, hogy az emlékeknek micsoda ereje van, hanem azt is, hogy a rendszerváltást követően is benne maradtak az emberekben a sérelmek. 

Sőt, újak is keletkeztek, gondoljunk csak a nem túl szerencsésen sikerült földkárpótlásokra. Ilyen körülmények között tömegek választották inkább a felejtést, mint az emlékek kibeszélését, amelyek saját esendőségükre és kiszolgáltatottságukra is fényt derített. Ugyanakkor arról is szólni kell, hogy lettek volna olyanok, akik beszéltek volna, csak gyakorta a hallgatóság maradt el.

A Lenin Termelőszövetkezet fotografikai melléküzeme Cegléden. A vidéki melléküzemágak gyakorta csak elfedték az igazi problémákat (Fotó: Fortepan/Péterffy István)

– Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy az emlékezők egyedül maradtak az emlékeikkel. Kiváltképpen a kisebb településeken – ahonnan a fiatalok elszármaztak – figyelhető meg, hogy az idősek az emlékeiket nem tudták átadni a következő generációknak. Amikor pedig időnként hazalátogattak, nem biztos, hogy volt idő és kellő fogékonyság a régi dolgokra. A kötet készítésekor arra is törekedtünk, hogy az interjúkkal elősegítsük a családon belüli beszélgetéseket, hogy megmutassuk, érdemes szólni mindezekről. Az idő drámai gyorsasággal telik, egyes történelmi emlékek ma még gyűjthetők, de holnap már nem. 

Történészként személy szerint mindenkit csak arra bátoríthatok, hogy helyi közösségükben minél többet kérdezzenek a múltról és rögzítsék is azt. 

Ezen beszélgetések elindításához elég lehet a családi fotóalbum fellapozása vagy régi dokumentumok átolvasása. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy fontos, hogy tisztában legyünk családunk múltjával. Ha nem ismerjük őseink történeteit, akkor nem is tudjuk megérteni döntéseiket és azt sem, hogy egykoron miért cselekedtek úgy, ahogy.

Borítókép: Mezőgazdasági gépállomás és dolgozói 1974-ben (Fotó: Fortepan/Leskó Imre)