Elem: Lemerülő játék – ez a címe Háy párkapcsolati történetének, amely az öregedés folyamatát állítja a középpontba. Egy idős házaspár hétköznapjaiba pillantunk bele, különböző életciklusaikról kapunk képet egy-egy történet, emlék felidézésén keresztül. Mindennapos játszmáik, zsörtölődéseik, vitáik, kényszerességeik mentén haladva kerülnek közelebb – és ezáltal a néző is – az elmúláshoz, a halál felfoghatatlan tényéhez. Ismerős – bosszantó, máskor megmosolyogtató – játszmák ezek, mindegyikben magára ismer az ember. Kérdések és szokások, megszokássá váló kérdések, humor és irónia, körkörösség irányítják és építik a darabot, közeli, valóságos párbeszédekkel. Minden szerepet ugyanaz a két színész, Kerekes Éva és Mucsi Zoltán játszik, a karakterek nem különböznek egymástól radikálisan, ugyanakkor szépen színezik azokat egy-egy megjelenített élethelyzethez igazodva. Cziegler Balázs díszlete egyszerű, néhány fehér kockából és egy fekvőhelyből áll. Hangsúlyos a fehér lepedő mint kellék, amelyet precízen simogat az anyját ápoló nő, egy másik idősíkban stólaként szolgál, egy harmadikban pedig a férj halálos ágyának súlyos kiegészítője.
Az idősíkok nem különülnek el látványosan – az egyes jeleneteket Kertész Endre csellista vezeti át –, nincs objektív időérzet, de ez nem okoz nehézséget a befogadásban. Az édesanyja kórtermi ágya fölött görnyedő nőből a férjét elveszítő asszony válik, aztán megjelenik az idő múlását nehezen feldolgozó ötvenes nő, majd a szülő is, aki ízlelgeti a haszontalanság szót, miután gyermeke kiröpül a családi fészekből. Kerekes Éva érzékeny alakítása, arányos építkezése mindegyik idősíkban és szerepben átütő, ahogyan a klasszikus férfiképet felskiccelő Mucsi Zoltáné is. Ő másképp emlékszik, vagy csak másképp akar emlékezni? Mintha szeretne zsörtölődni, mintha lételeme lenne, hogy kiforgassa a nő szavait. Ugyanígy a feleség, de visszafogottabban, az iróniát kisebb dózisokban adagolva piszkálja a férfit. De végeredményben ugyanarra jutnak: egymás nélkül sokkal rosszabb lenne.
Nő: A férfiak… á, hagyjuk… Férfi: Ne hagyjuk, ha már elkezdted. Ezt annyira utálom, ha abbahagyod! Nő: Azért, mert már elmondtam. Férfi: Akkor mondd el megint, mert egy csomó mindent elmondtál már, és nem tudom, hogy azok közül most melyik az, amiről beszélsz. – Kinek ne lenne ismerős az idézett dialógus? Tipikus, mondhatnánk.
A darab mindegyik jelenete az, és Háy szövegeiben épp ez a zseniális: közeli, mindenkit érintő témákat jár körül, minden szereplője mögött ott áll százszázalékosan, és minden szereplőjét használja arra, hogy olyan problémákat vessen fel, amik számára is problémát jelentenek. Tárgyilagossága szinte minden esetben empátiát szül, a tipikus élethelyzetek kevés eszközzel, lecsupaszítva, lényegre törően jelennek meg. Közel vannak hozzánk a sorai, szeretjük érezni, hogy bármelyikünk szerepelhetne történeteiben.
Elmélkedései az életről, halálról, elmúlásról, házasságról aktuális, szétfeszítő kérdések, a válaszokhoz pedig az önismeret mind nagyobb birtokában szeretnénk közelebb kerülni. Háy alternatívákat ad a megértéshez, elmélkedései, megfejtései olykor triviálisak, mégis elementáris erővel hatnak pusztán a kimondás bátorsága miatt.
Az Elem szereplőinek minden szavát és rezdülését értjük, hiszen az ő kérdéseik minket is nap mint nap foglalkoztatnak. Ki mire emlékszik? Ki hogyan emlékszik? Van-e a kettő között átfedés? Emlékeink értelmezése segít, közelebb visz a megértéshez, az összegzéshez, vagy épp ellenkezőleg? És legfőképp, megértheti-e a férfi a nőt valaha, vagy egy kapcsolat, házasság folyamatos balanszírozás, kompromisszumok kötelező sorozata? Rengeteg kérdést vet fel az Elem, Háy pedig a tőle megszokott, nyers őszinteséggel, ismerős párbeszédekkel hozza közel a nézőhöz szereplőit, amelyeknek remek interpretálója a Kerekes–Mucsi páros. A Most Feszt 2022 közönségzsűri-díjas dráma legközelebb október 29-én látható a Szkéné Színházban.
Borítókép: Lemerülő játék Kerekes Éva és Mucsi Zoltán előadásában (Fotó: Mészáros Csaba)
