Jávorszky Béla Szilárd zenei szakíró elsősorban a rock-, a folk-, a jazz- és a kísérleti zene területén mélyítette el ismereteit. Doktori disszertációját 1991-ben zeneszociológiából írta. A Magyar Zene Háza Nekünk írták a dalt! – A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig című időszaki tárlatának egyik kurátora az interjúban többek között arról beszélt, hogy szerinte mi kell ahhoz, hogy a zene által közösség keletkezzen.
– Egyfajta szubkultúrának kell kialakulnia körülötte, amely általában nemcsak a zenében manifesztálódik, hanem viselkedésben, divatban, idolokban, jóval szélesebb körben, mint amit maga a zene feltételez. Nyilván az 1960-as években, amikor én még csak megszülettem, a generációs élmény sokkal erősebben működött, mint később. Már csak azért is, mert minden szempontból kevesebb lehetőség volt. A populáris zenei folyamat nagyjából az 1970-es évekig egy irányba haladt, majd elkezdett szálakra bomlani, fragmentálódni. Az egydimenziós intézményrendszernek alapvetően persze csak hátránya volt, de mégiscsak azt eredményezte, hogy ugyanazt az egyetlen televízióadót nézte az ember, ugyanazt az egyetlen állami rádiót hallgatta, óhatatlanul megismerve azt a zenét is, amely nem érintette meg feltétlenül – emelte ki a szakíró, aki arra is kitért, mindenki a saját generációja zenéjét hallgatja. Hiába szól otthon más a gyerekkorában, kamaszként, majd felnőttként már a kortársak érdeklik. Mint mondta, ő zeneileg ingerszegénynek számító környezetből érkezett, de a gyerekei a tőle kapott zenei impulzusok ellenére is a maguk útján indultak el.
Az időről időre ránk törő retró hullámok nyilván egyfajta értékválsággal is összefüggenek. Azzal, hogy már nem találunk kellően erős impulzusokat, ezért keverni kezdünk mindent mindennel, majd a kevertet is keverjük. És ez a végtelenségig megy
– osztotta meg gondolatait Jávorszky Béla Szilárd, aki szerint bár egészen kiválóak a mai zenészek, mégis, ha a kortárs művészeteket nézzük, sokszor azt érezzük, hogy a nagy tudás mellől hiányzik az erős és határozott mondanivaló.
– Alaptendencia, hogy ma már mindenki elvégzi a jazz tanszakot vagy más professzionális képzést, próbálja bővíteni az ismereteket, olyan eszközrendszerrel felvérteződni, amely segíti őt a továbbjutásban. De sokszor azt érzem, a túlképzettség gát is. Cseh Tamás nem volt se jó énekes, se jó gitáros, de az egyénisége átsugárzott az egész produkción. A személyessége révén sokakat megérintett. Ma is van személyesség, de megosztódik a közönség figyelme – most nem azért nincsenek nagy generációs slágerek, mert nem születnek olyan dalok, amelyek a korra reflektálnának, hanem mert nem jutnak el mindenkihez.
A jó slágerben ott kell lennie az „itt és most” érzésének, miközben a mondanivalója univerzális. Ma, az internet korában a világ összes zenéjéhez hozzájutunk, mégis épp ezért nehezebb elérni az embereket
– fejtette ki gondolatit az interjúban a szakíró, aki emellett például arra is kitért, hogy mitől lesz valami vagy valaki népszerű a későbbi nemzedékek tagjai körében, illetve hogy mennyire fontos a kontextust ismerni ahhoz, hogy érzékelhető legyen, miért volt nagy történet a maga idejében egy-egy dal vagy lemez.
Az interjú teljes terjedelmében a kultura.hu oldalon olvasható.
Borítókép: Jávorszky Béla Szilárd zenei szakíró (Fotó: Hegyi Júlia Lili/PKÜ)
