A történet középpontjában a két főszereplő, Bertie, azaz Albert, York hercege (Takaró Kristóf) – aki később VI. György király néven uralkodott –, illetve az ausztrál származású logopédus és beszédtanár, Lionel Louge (Götz Attila) közti kapcsolat áll. Bár egy különleges társadalmi osztály életébe szintén bepillantást nyerhetünk, és a történelem néhány sorsfordító pillanatát is megidézi a cselekmény, a színházi előadás a személyes emberi kötelékekre és érzelmekre helyezi a hangsúlyt. Ahogy Bertie és Lionel kapcsolata fokozatosan egyre erősebb barátsággá alakul, mindkettejük személyisége jelentős változáson megy keresztül.
A terápiás foglalkozások során Lionel nemcsak légző- és beszédgyakorlatokkal fejleszti Bertie szónoki készségeit. Kiváló terapeutaként segíti a leendő királyt, hogy gyerekkori traumáit – a folyamatos gúnyolást, az őt ért testi és lelki megalázásokat – elmesélve fel is dolgozza azokat. Így York hercege nemcsak a hangját, de a magabiztosságát is megtalálja. Mire elérkezik az idő, hogy bejelentse: háborúba lépnek Hitler és az egyre előrébb nyomuló Németország ellen, Lionel támogatásával képessé válik rá, hogy egy királytól elvárt magabiztossággal szóljon másokhoz.
Kettejük kapcsolata azonban a beszédterapeuta számára is rendkívüli jelentőségű. Lionel színészként szeretett volna kiteljesedni, de ez a vágya meghiúsult. Bertie tanítása során végül új hivatást talál magának: mások nyilvánosság előtti szereplését, színészi játékát fejleszteni tökéletesre.
Takaró Kristóf kiválóan keltette életre a kezdetben bátortalan, dadogós, majd Lionel barátságának hatására egyre határozottabb, magabiztosabb Bertie-t, aki az előadás végére hercegből valóban királlyá vált. A fiatal színész nemcsak a gátlásokkal küzdő karakter érzelmi világának ábrázolására, hanem a fiziológiai hátteret nélkülöző, csupán lelki eredetű dadogás hitelességére is aprólékos gondot fordított. A Götz Attila által megformált, színészi ambíciók által hajtott, az emberi lélek színeit és reakcióit jól ismerő Lionel hol higgadtságával, hol pedig egyéb furfangjaival ügyesen váltotta ki a bizonytalan hercegből a kellő intenzitású és dinamikájú érzelmeket és hangokat.
Az előadás legnagyobb ereje azonban kettejük közös jeleneteiben rejlett. Érezhetően jól egymásra hangolódott, összeszokott párosként reagáltak egymás rezdüléseire, humorukkal pedig kellemesen ellenpontozták a feszült drámai pillanatokat.
