Az említett markáns vizualitáson túl ilyen a film humora is, ami olyannyira sajátos, hogy míg sokan felnevetnek a teremben, mások néma csendben ülnek, és nem értik, mi olyan szellemes a furcsa poénokban.
Mindezek nagyon megnehezítik a Szegény párák megítélését, Damoklész kardja folyamatosan ott lebeg a vetítés alatt, nagyon nehéz őszintén ajánlani a filmet. Tagadhatatlan, hogy egy nagyon jól eljátszott, látványvilágában szintén nagyon kimunkált egyéni vízióról van szó, de közben az élmény ugyanilyen könnyedén átcsúszhat egy rendkívül sűrű, nehezen feldolgozható masszává, amit egy idő után akár csak követni sem akarunk, már csak a végtelenül nehezen azonosulható karakterek miatt sem.
Viszont talán éppen a végtelen megosztottsága miatt lenne nagyon vagány gesztus a filmakadémia részéről, ha nem az ügyeletes, konszenzusos ,,jó film”, de az egyébként végtelenül sótlan Oppenheimer, hanem ez a maga módján félresikerültebb, de jóval bátrabb produkció kapná meg a fődíjat. Már csak azért is, mert
idén ismét egy hazánkban forgatott alkotásért drukkolhatunk, amelynek a látványtervezője egy magyar alkotó, Mihalek Zsuzsa keze munkáját dicséri, akit szintén Oscarra jelöltek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!