Mint múlt héten az Oscar-díj-jelölésekről szóló cikkünkben írtuk, az Oppenheimer nem várt ellenféllel találta szembe magát. Míg nyáron az említett filmet egy napon mutatták be a másik nagy sikervárományossal, a Barbie-val, az idei díjátadón a történelmi alkotásnak egy másik, nem kevésbé feminista színezetű alkotással kell majd szembenéznie; az atombomba feltalálójáról szóló történelmi produkció tizenhárom jelölést kapott, Jórgosz Lánthimosz új rendezése tizenegyet, szóval igencsak kiegyenlített a mezőny, ráadásul nagyon leegyszerűsítve utóbbi pont arról szól, mint a híres játék baba élő szereplős változata: a szexuális felszabadulásról és a női öntudatra ébredésről.
Nyilván a görög rendező kezében ez a téma sokkal nehezebben fogadható be, mint egy hollywoodi szuperprodukció esetében.
A Szegény párák úgy nyit, mint egy viktoriánus kori fekete-fehér gótikus horror: az 1800-as esztendőkben egy kissé zakkant tudós szárnyai alá vesz egy fiatal nőt, aki várandósan megpróbált öngyilkosságot elkövetni. A lány eleinte rendkívül furcsán viselkedik, akár egy kisgyermek, majd hirtelen a saját kezébe veszi az életének az irányítását. Nem hajlandó összeházasodni azzal a férfival, akit a gyámja kiszemelt neki, inkább lelép egy svindlis ügyvéddel, bejárja vele a világot és amikor megszorul, még arra is hajlandó, hogy prostituálnak álljon, csak hogy teljes kontrollt gyakorolhasson az élete felett.
És ahogyan kitágul a látótere, úgy változik a film formanyelve is, a fakó, színtelen képek hirtelen erotikával túlfűtötten bujává változnak.
Mondani sem kell, egy egyértelműen feminista alkotásról van szó, ami alapvetően véleményes álláspont, de Jórgosz Lánthimosz az ideológiát rendkívül egyéni módon tálalja. És közben újra és újra zavarba hozza a nézőket a furcsa elbeszélésmódjával és a látványvilágával, emiatt valószínűleg a Szegény párák igencsak meg fogja osztani a közönséget. Egyik oldalról tagadhatatlanok az érdemei, Emma Stone kiváló a főszerepben, az eltorzult arcú tudós szerepében Willem Dafoe, vagy a nő a szeretőjét megformáló Mark Ruffalo játéka nemkülönben. Vitathatatlan, hogy merész vállalásról van szó, Lánthimosz korábban az olyan különböző kategóriákban Oscar-jelölt alkotásaival, mint a A szent szarvas meggyilkolása vagy a Kedvenc már-már a kommersz határát súrolta – szigorúan csak magához képest, más pályatársainál az említettek művek is hihetetlenül punk gesztusok lennének –, ezúttal azonban a legkevésbé sem próbál a közönség kedvére tenni. Nem csak a zavaros formanyelvével, a hosszával sem: a közel két és fél órás játékidőben komótosan meséli el a cselekményét, amely a közönség egy részét el el fogja varázsolni, másoknak viszont megnehezíti a befogadást.
Az említett markáns vizualitáson túl ilyen a film humora is, ami olyannyira sajátos, hogy míg sokan felnevetnek a teremben, mások néma csendben ülnek, és nem értik, mi olyan szellemes a furcsa poénokban.
Mindezek nagyon megnehezítik a Szegény párák megítélését, Damoklész kardja folyamatosan ott lebeg a vetítés alatt, nagyon nehéz őszintén ajánlani a filmet. Tagadhatatlan, hogy egy nagyon jól eljátszott, látványvilágában szintén nagyon kimunkált egyéni vízióról van szó, de közben az élmény ugyanilyen könnyedén átcsúszhat egy rendkívül sűrű, nehezen feldolgozható masszává, amit egy idő után akár csak követni sem akarunk, már csak a végtelenül nehezen azonosulható karakterek miatt sem.
Viszont talán éppen a végtelen megosztottsága miatt lenne nagyon vagány gesztus a filmakadémia részéről, ha nem az ügyeletes, konszenzusos ,,jó film”, de az egyébként végtelenül sótlan Oppenheimer, hanem ez a maga módján félresikerültebb, de jóval bátrabb produkció kapná meg a fődíjat. Már csak azért is, mert
idén ismét egy hazánkban forgatott alkotásért drukkolhatunk, amelynek a látványtervezője egy magyar alkotó, Mihalek Zsuzsa keze munkáját dicséri, akit szintén Oscarra jelöltek.
