– Hogyan kerültek kapcsolatba a Scorpions zenekarral?
– Az Omega híre még a hetvenes években, az akkori szigorú határok ellenére is eljutott a nyugati zenei világba. Felfigyeltek ránk, és sikerült elérnünk, hogy a nemzetközi fesztiválokra is eljuthassunk. Az egyik ilyen fellépésnek köszönhetően ismert meg minket egy frankfurti producer, Peter Hauke, aki korábban egyébként maga is dobos volt. Meghívtuk Budapestre, ahol a vendéglátásnak természetesen megadtuk a módját. Jó hangulat, mulatozás, prímások húzták a fülébe a nótát, ahogy kell. Végül kaptunk tőle egy ötéves hanglemezszerződést. 1973-ban elkészült az első lemez, aminek nem volt címe, és még annak az évnek a végén elkezdtük felvenni a második, 200 Years After the Last War című nagylemezt is, ami 1974-ben jelent meg. Ezeket a lemezeket, amelyek Köln mellett, Dieter Dierks stúdiójában készültek, egy-egy koncertkörúton természetesen élőben is be kellett mutatni a közönségnek.
A második lemezbemutató turnéra 1974-ben már nem egyedül mentünk, mert Dieter az akkor frissen összeállt Scorpions együttesnek a menedzsere is volt. A mi menedzserünkkel szövetkezve kitalálták, hogy csináljunk egy közös turnét, amin mindkét együttes lemezeit egyszerre népszerűsíthetjük. Bejártuk Észak-Németországot, Franciaországot, a Benelux államokat. Innen indult a két zenekar közötti kapcsolat, immár ötven éve.
– Ezek szerint jól érezték magukat a közös körutakon.
– Nagyon jó bulik voltak. Bár mi rendszerint kisebb szállodákban aludtunk, ők pedig – mivel közelebb laktak – többnyire hazautaztak, az öltözőben azért beszélgettünk egymással. Így született meg egy szorosabb ismeretség köztünk. Összehaverkodtunk, és az utolsó közös fellépés után meg is hívtak bennünket egy búcsúvacsorára Hannoverbe. Nekik ott voltak a gyökereik, hannoveri srácokként emlegették magukat. Az élet aztán másfelé sodort minket, és legközelebb 1994-ben léptünk fel közösen – bár nem az egész zenekarral. Klaus Meine és a Rudy Schenker vendégszerepelt az első Népstadion-beli koncertünkön. Már két-három nappal előtte itt voltak, közös próbákon és az esti, éjszakai közös programokon – mert Budapestnek azt az arcát is megmutattuk a fiúknak – még jobban összebarátkoztunk velük. Pár évre rá aztán Kóbor János ment ki néhány koncertjükre vendégénekesként, néhány évvel később pedig Molnár Gyurit is meghívták.
– Hogyan tudtak egymásra találni? Mi volt az összekötő kapocs a két banda között?
– A kérdés jogos, mert nagyon eltérőnek tűnik a két zenei világ, de valójában mindkettő a rockból ered. És azt se felejtsük el, hogy akkoriban nem volt annyi lehetőségünk, mint manapság. Nem játszottunk együtt szimfonikus zenekarokkal, nem használtunk annyi elektronikai vagy technikai segítőeszközt, ami a mostani, monumentális hangzást eredményezhette volna.
Így mindkét zenekar esetében sokkal inkább az egyszerű erősítők domináltak, és akkoriban még stílusban is nagyon sok hasonlóság volt köztünk.
Bár Klaus hangja teljesen más, de nagyon jól kiegészíti Kóborét. Igaz, hogy nálunk nagy szerepe volt a billentyűknek, ami a zenénket kicsit lágyabbá tette, de azért továbbra is rock volt, bár kicsit finomabb, mint a Scorpionsé, akik idővel – részben a hangszerek, részben a lelki beállítottságuk miatt – teljesen elmentek a hard rock, sőt szinte a metál irányába.
– Hogyan született meg az ötlet, hogy most újra felvegye velük a kapcsolatot?
– Az idő sajnos nem áll meg, sokan elmentek közülünk. Az elmúlt évek veszteségei ellenére én továbbra is azt érzem, hogy folytatnom kell. A régi együttes zenéjével, a korábbi értékeket őrizve és átörökítve a következő generációra. Az Omega Testamentummal az utóbbi időben sikerült sokfelé bemutatkoznunk, országszerte számos koncertünk volt, nemrégiben pedig a Barba Negrában léptünk fel, ahol egy saját számunkat, az Őrizzük a lángot is eljátszottuk.
A közönség akkor nagyon jól fogadott minket, ezért amikor meghallottam, hogy a Scorpions ismét Magyarországra, Budapestre jön, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a régi idők emlékére ismét felvenném velük a kapcsolatot.
Megmutatnám az új bandát, és a régi, általuk is ismert dalok mellett az új számunkat is eljátszanánk nekik. Kiderült, hogy a Live Nation szervezi az itteni fellépésüket, így Molnár Péter koncertszervezőnkkel bejelentkeztünk náluk. Mivel több menedzseren is múlott, nem született meg hamar a döntés, de végül megkaptuk a meghívást, hogy mi legyünk az előzenekaruk június 29-én itt Budapesten, az Arénában. Meglepetésként pedig nemrég felkértek minket arra, hogy egy hónappal később, a varsói fesztiválon, ahol ők lesznek a vezuető zenekar, és ahol mások mellett a Europe is fellép majd, szintén csatlakozzunk hozzájuk. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen jól fogadták ezt az új csapatot. Amikor jelentkeztem a Scorpionsnál, csak remélni mertem, hogy él még a régi kapcsolat. Legutoljára 2014-ben, a Hősök terén játszottunk együtt. Ez nem volt annyira régen, de egy évtized mégiscsak eltelt azóta, és ezalatt sajnos nagyon sok minden változott.
– És az Omega Testamentum többi tagja hogyan fogadta a hírt?
– Természetesen nagyon örültek neki. Először csak tágra nyílt szemekkel, csodálkozva és hitetlenkedve néztek, nehezen hitték el, hogy egy ilyen kaliberű zenekartól pozitív visszajelzést kapnak. Most már azonban realizálódott a dolog, és egyre izgatottabban készülődünk. Még egyeztetjük, hogy mennyit játszhatunk, hány szám fér bele, össze kell állítani a dalokat és a sorrendjüket.
Megfogalmazódott egy olyan ötlet is, hogy jó lenne velük együtt eljátszani a Gyöngyhajú lány című számunkat is, az angol szöveggel, mert az abban szereplő white dove, azaz fehér galamb a béke jelképe, aminek fontosságára manapság nem lehet elégszer felhívni az emberek figyelmét. Ráadásul ez a dal a két zenekart is összefűzi, és az 1994-es Népstadion-beli koncerten is elhangzott közös előadásban.
– Vannak olyan koncerten kívüli közös történeteik, amiket meg lehet osztani az olvasókkal?
– A Népstadion-beli koncertünk után – ami nagy siker volt – szerettünk volna kicsit ünnepelni. A vendéglátás azonban kevésbé volt sikeres, egy kicsit renitenskedtünk: meg akartuk tanítani betyárosan mulatni a fiúkat, ezért elvittük őket egy kis óbudai étterembe, és amikor megittuk a pálinkát vagy a pezsgőt, a poharakat a hátunk mögé hajítottuk. Nekik tetszett, a pincéreknek már kevésbé ez a fajta mulatság. De nagyon szerették a cigányzenét is a fiúk, tetszett nekik a cigányprímások érzelmekkel teli játéka és az az életteli hangulat, ami az éttermekben volt.
