Nyílt levélben reagált Vidnyánszky Attila Cserhalmi György állításaira

A Nemzeti Színház igazgatója nyílt levélben reagált Cserhalmi György igaztalan állításaira, amelyek nemrégiben egy könyvben jelentek meg.

Fotó: Éberling András

Még a jelen helyzetben is elevenen élnek bennem a hosszú beszélgetéseink, amiket Budapestre menet folytattunk: rendszerváltásról, színházi szakmáról, magyar történelemről, Latinovits Zoltánról, Bódy Gáborról. Egy életen át fogom hordozni az emléküket, hiszen nagyon őszintén nyilatkoztál meg a politikai helyzetről, szakmáról, történelemről: nem volna korrekt, ha idézném. Talán egyetlen fülsértő, disszonáns mondat szól ki ezekből a beszélgetésekből, amelyet sajnos máig a te hangodon hallok, amikor is az egyik jeles nemzetis kollégánk kapcsán kijelentetted: színésztől karakteres kiállást ne várj, tőlem se! – ez már akkor megütött, és azóta is él bennem.

Az elmúlt időszakban többször nyilatkoztál rólam meglehetősen rosszindulatúan (és tényszerűen, tendenciózusan hamisan). Nem tudom, mi táplálja a gyűlöletedet, ez a te dolgod. Gyakran élsz azzal, hogy engem idézel, nekem tulajdonítasz mondatokat, valóságtartalmukat azonban nem ellenőrzöd, vagy nem emlékszel pontosan. Eddig nyilvánosan nem reagáltam ezekre, de őrzöm hosszú üzenetváltásainkat, ahol jeleztem neked, hogy ez nem korrekt, nem igaz dolgokat terjesztesz rólam. Most viszont úgy döntöttem, hogy nyilvánosan reagálok az új könyvedről készült Index-beszámolóra, mert az itt kiragadott szemelvények mind hamisak, vagy csak részben igazak. Vegyük sorra őket!

Az egyik évadzáróról azt írod, hogy Vidnyánszky „Ordítva bizonygatta, hogy márpedig akármit mondanak, ez a színház a legjobb Magyarországon, sőt a nemzetközi élvonalban van. És azok, akik elhagytak minket, azok árulók, és azoknak a szekértolói, akik már a régi Nemzetit is felrobbantották.” Valóban expresszív (színházi?) ember vagyok, és a társulati üléseken nyíltan szoktam fogalmazni, de arra, hogy ordítok vagy árulózok, nemcsak én nem emlékszem, hanem a kollégáim sem. Érzelmileg is meg szoktam nyilvánulni, de ezt nem keverném össze a hamis állításaiddal. A Nemzeti Színház egyébként – főleg a Színházi Olimpia után – valóban a nemzetközi színházi élet egyik szereplőjévé vált. Sajnos kevés magyar teátrumról mondhatjuk el, hogy a külföldi beágyazottsága jelentős lenne. A Nemzeti Színház a spirituális jelentősége miatt túlmutat egy átlagos magyar színházon, éppen ezért áll örök viták célkeresztjében. Ezeket a harcokat azok folytatják ellenünk, akik szellemi örökösei a Nemzeti Színházat 1965-ben felrobbantó kulturális elitnek. Ez az ügy tehát nem elsősorban rólam, hanem a Nemzeti eszményéről szól, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy évszázados múltra nyúlik vissza. Ennek a legújabb fejleménye a valóban borzasztó baleset utáni fogáskeresés.

Rólam írod-mondod (?): „Az utolsó tíz-tizenöt év, az nagyon betett neki. Pár évvel ezelőtt azt mondta, amikor én még ott tanítgattam a gyerekeket, hogy az a legszarabb az igazgatásban, hogy meg kell tanulni hazudni. Hát sikerült.” Ha megengedő vagyok, akkor rosszul emlékszel. Sosem mondtam ilyet. De az való igaz, hogy intézményvezetőként az embernek diplomatikusnak kell lenni, meg tanulnia úgy kommunikálni, hogy a vezetői nyilatkozat – egy-egy előadás vagy kolléga teljesítménye kapcsán – ne rombolja az alkotói közösséget. Ezt szerintem a mindig szabályosan és helyesen, rendkívül etikusan eljáró Mácsai Pál is meg tudja erősíteni. Szórakoztató őt látni melletted ebben az erkölcsi pozícióban azután, hogy – kivételes demokratikus hajlamának köszönhetően – két évvel az igazgatói mandátuma lejárta előtt kinevezte a saját utódját.

„Felidézed” továbbá velem kapcsolatban, hogy a Nemzeti Színházban bekövetkezett baleset után, amikor Szász Juli visszajött a színházba, „Ő meg végignézett rajta, és azt mondta, te azokhoz tartozol, menjél hozzájuk. És mutatott kifelé.” Könnyebb lenne fenntartani ezt a narratívát, ha nem lennének tanúim a történtekre. A valóságban ez történt: köszöntem Julinak, de meg sem álltam, és egy szót sem szóltam, vagyis az általad előadott történet fikció. Mindössze annyit konstatáltam, hogy ezúttal ő is köszönt nekem, mert korábban, amikor az ügyvédjével érkezett tárgyalni hozzám, ez nem így volt.

Miközben ezeket a sorokat fogalmazom neked, érzem, hiábavalóság. Talán fölösleges is reagálni, hiszen akik neked akarnak hinni, neked fognak, akik nekem, azok az én szavaimat fogadják el. Ismét kialakult a narratívák fárasztó versenye. Tudom, téged bizonyára nem érdekel, hogy nem fogom elolvasni a könyvedet, de a döntésem oka talán elgondolkodtat: hogyan olvashatnám úgy, hogy közben nem tudom eldönteni, hogy a másokról írt állításaid mennyire felelnek meg a valóságnak. Nem akarom tudomásul venni a bátorság dermesztő hiányát. Ahogyan már SMS-ekben is kifejtettem neked korábban, őszintén sajnállak, borzasztó lehet ilyen léleknyomorító igazodási kényszerek mentén leélni egy egész életet. Hol van már a szakmát évtizedekig uraló elitről, az írástudók árulásáról, a magyar kritikusokról, a Nemzeti meghurcolásáról, a rendszerváltásról, a régi SZFE gerincet meghajlító szellemiségéről szenvedélyesen beszélő Cserhalmi Gyuri? Ezt sajnálom a legjobban.

Vidnyánszky Attila