Melocco Miklós kertjébe lépve békebeli nyugalom veszi körül az érkezőt. A nefelejccsel borított udvaron kis fehér pulijuk vidám csaholásával kísérve haladunk át és lépünk be otthonukba, ahol felesége, Budavári Zsuzsanna fogad minket. Míg várjuk a Mestert, gyönyörködünk a művész falon elhelyezett kisplasztikáiban, szemléljük a rajzait. A szobrászművészről tudjuk, hogy nagyra értékeli a tradíciót, követi, de megújítja a hagyományt. Formavilága szellemdús, munkáinak legjellemzőbb anyaga a gipsz, amit direkt öntvényként is használ. Szobrait gondos építészeti környezettel készíti. Munkássága alatt számos nagyméretű, közösségi térbe helyezett, állandóságra törekvő művet alkotott: portrékat, emlékszobrokat, díszítő jellegű kompozíciókat, emlékműveket, síremlékeket.
Melocco Miklós szerint építészet nélkül nincs szobrászat
Beszélgetésünk gyermekkorának felidézésével kezdődik: – Akkor nem volt olyan különös, hogy Rómában születtem, ott élt az ember, ahol akart 1945-ig. Csak aztán megszoktuk a Rákosi-időben és Kádár alatt, hogy határzár van, nem utazhatunk. Apám újságíró volt, a Magyar Távirati Irodánál dolgozott, ide-oda helyezték, mert alkalmas volt rá, több nyelven anyanyelvi szinten beszélt. Berlinből például azért kellett eljönnünk 1939-ben, mert túl jó kapcsolata volt nyugati újságírókkal. Bethlen István azáltal, hogy hazarendelte apámat, megmentette attól, hogy a németeknél bajba kerüljön. Akkoriban szokás volt, hogy ha valaki egy országban él, annak a nyelvét beszéli otthon. A családunk is ezt követte, ezért hamarabb beszéltem németül, mint magyarul – sorolja Melocco Miklós, aki gyerekként átélte a II. világháborút, 1956-ban főiskolásként volt szemtanúja az eseményeknek.
Világ életemben rajzoltam, nem tudom, mikor döntöttem el, hogy szobrász leszek – válaszolja a kezdeteket firtató kérdésünkre a szobrászművész. – A családban én rajzoltam a legjobban, ezért jelentkeztem a főiskolára. Aztán különös dolog történt, kiderült, hogy nemcsak a családban, másoknál is jobban rajzolok. Óhatatlanul szobrász lettem.
Azért kezdtem emlékműveket készíteni, mert feladat volt, és én írva-íratlanul igazat adtam ennek az óhajnak. A szocializmusban 1956-ról rendes dolog nem született itthon, a legtöbben hallgattak róla, hogy meg ne üssék a bokájukat, így csak a kilencvenes évek közepén készíthettem el az 1956-os emlékművet Szegeden – árulja el a művész. Az emlékmű a szabadság pillangóját ábrázolja, amit 1956-os fiatalok vonszolnak a fejük fölé emelve. Köztük van az ifjú Latinovits Zoltán, Mansfeld Péter, Danner János és maga a szobrász is, a lepke szárnyain pedig Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményének részletei olvashatók.
Rájöttem, hogy a magányos szobor csak egy bábu, egy értelmes vagy érzelmes bábu. De sok szobor van, ki áll meg egy szobor előtt megnézni? Csak a városképhez tartozik mint háttér. Némely téma ennél méltóbb megformálást igényel, ami az építészet nélkül nem megy. Tudok hivatkozni a székesfehérvári Mátyás király emlékműre, amelynek kilencven százaléka építészet. Tehát a bábu köré építészeti környezetet kell teremteni, hogy szóhoz jusson.
Nem azért, mert ez védi a szobrot, az építészet és a szobrászat együtt működik. A szobor az építészet olyan része, amelynek csak az a funkciója, hogy van – szögezi le Melocco Miklós, majd hozzáteszi: – Minden nagyobb munka egy megrendeléssel kezdődik, és vagy igent mondok, vagy nemet. Elsősorban történelmi témákat rendelnek, azok között válogatni az ember véleménye és világnézete. Ha rendeltek volna egy emlékművet Kádár Jánosról, nem vállalom el. Megtehetem, hogy nem vállalom, nem lesz belőle bajom. Most nem bánt senki bennünket, egy egészséges közönyben élünk, ezt hívják békének.
Az építész tervezhet a vakvilágba egy házat, nem épül meg, csak ha megrendelték. Függ az ember a társadalomtól és ha a társadalom egészséges, akkor egy szobrásznak van általa munkája.
Érdeklődünk arról is, van-e kedvenc alkotása. – Nincs, mert mindig az a fontos, amit csinálok. De ha mindenáron választanom kell, akkor a Szent Sír, ami Győrben található. A szent sír mint szimbólum sok vértanúnak a gyűjtőfogalma – magyarázza Melocco Miklós, majd
megemlíti Párkányi Raab Péter szobrászművészt is, akit nagyon tehetségesnek tart. – Én a múlt vagyok, ő a jelen és a jövő. Kitűnő felkészültségű, remek szobrász. Vele kell beszélgetni
– mondja a művész. Beszélgetésünk végén megkérdezzük, dolgozik-e jelenleg valamin. – Szeretnék már semmit sem csinálni. Nem pihenni akarok, hanem ébren lenni, élvezni a nyugalmat. Elgondolni, megtervezni és kivitelezni is bonyolult már nekem. Néha rajzolok valakinek vagy magamnak valamit, de az nem szobor – mondja a művész,
majd elérzékenyülve árulja el, hogy nagyon hiányzik neki is, de a magyar közéletből is Makovecz Imre és Latinovits Zoltán. – Makovecz személyes jelenlétével hatalom volt és erő, a nemzet lelkiismerete. Fontos volt nekem, jó barátok lettünk, becsültük egymást, együtt tudtunk működni. Nagyon hiányzik ma is. Makovecz és Latinovits nagy veszteségek. Komolyan kellene venni, amit hátrahagytak és rábízni a társadalomra, hogy követeljen utódokat. Azt nem tudom, hogy kell tenni, de erre van szükség – tűzi ki feladatul mindannyiunknak Melocco Miklós.
