Szürreális ötletek, totális káosz a vásznon – öt számítógépes játékadaptáció, amely rosszabb, mint az Egy Minecraft-film

Minden idők legrosszabb rendezője nemegyszer keserítette meg a gamerek életét, de Magyarországon forgatott Arany Málna-jelölt alkotás is szerepel az összeállításunkban. Az Egy Minecraft-film kapcsán igazi celluloidkatasztrófákról emlékezünk meg.

Holtak háza (2003)

Uwe Bollt a kétezres évek elején egyenesen minden idők legrosszabb rendezőjének kiáltották ki, ezáltal letaszította a trónról a 9-es terv a világűrből legendás direktorát, Ed Woodot is, a német alkotó azonban sosem a szerénységéről és az önkritikájáról volt híres, és előszeretettel hívta ki bokszolni az őt bíráló újságírókat. A legnagyobb talány azonban az, hogy nagy stúdiók sora miért engedélyezte neki, hogy adaptálja a játékait, olyan népszerű címeket gyalázott meg a mozivásznon – vagyis a legtöbb országban csupán a videólejátszón –, mint az Alone In The Dark, a Far Cry vagy a BloodRayne. Utóbbiak közül bármelyiket kiemelhettük volna, azonban a Holtak háza talán mind közül a legkínosabb, az Imdb-n a felhasználók nem véletlenül értékelték 10-es skálán 2,1 pontra.

Az alapját képező The House Of The Deaddel valószínűleg mindenki találkozott, aki a kilencvenes évek végén a fővárosban vagy akár a Balaton partján ellátogatott egy játékterembe. Akkoriban divatosak voltak az olyan automaták, amelyeknél egy műanyag pisztollyal lőhettük a képernyőn az ellent; esetükben zombikat és különböző mutáns lényeket kellett irtanunk egy ódon kastélyban, a groteszk hangulata és az igencsak véres akciók miatt pedig a játék kitűnt a hasonló attrakciók közül.

És míg az utóbbiban marcona legényekkel vetettük bele magunkat a hentesmunkába, Boll tinihorrort próbál fabrikálni, így bulizó fiatok a főszereplők, akik véletlenül éppen a címszereplő ház közelében hepajkodnak, amikor zombik zavarják meg a mulatozást. A 12 milliós költségvetés cseppet sem sok egy ilyen produkció esetében, de annyira nem is kevés, hogy az indokolja a nevetséges díszleteket, maszkokat és az ultragagyi akciójeleneteket. A borzalmas színészi játék és a zéró feszültség után pedig azt hihetnénk, már nincs lejjebb, de Boll megmutatja, hogy igenis van. Ugyanis több alkalommal random és oda nem illő módon bevág a filmbe képsorokat a játékból, amelyek által könnyen zavarba jöhetünk: vajon a rendező kábítószert fogyasztott a forgatás alatt, vagy a mi italunkba kevertek valamit és csak hallucináljuk az egészet, olyannyira szürreális hatást kelt.
 

Doom (2005)

Nem a Doom volt az első belső nézetes lövöldözős játék, de kétségkívül a műfaj legnagyobb klasszikusának számít, amelyet a mai napig hatalmas kultusz övez. A sztorija nem volt túl komplex, hiszen egy névtelen katonával masíroztunk a Marson egy kutatóbázison, ahol megnyílt a pokol kapuja, és különféle démonokkal és szörnyekkel kellett felvennünk a harcot, a sajátos morbid hangulata és a maga korában pofásnak számító grafikája, valamint a számtalan technológiai újítása miatt azonban generációk sokaságát szögezte a PC elé.

És igencsak hangsúlyos eleme volt, hogy egyedül kellett felvennünk a kesztyűt, ami olykor kifejezetten nyomasztó hangulatot gerjesztett, különösen a harmadik rész esetében, azonban mindezt úgy filmre ültetni, hogy dialógusok és más karakterekkel való interakció hiányában ne váljon unalmassá, igazi bravúr lett volna. A 2005-ös adaptáció készítői pedig meg akarták spórolni ezt a munkát, ezért egy seregnyi kommandós ragad fegyvert a kreatúrák ellen, így azonban az alkotás pont olyan volt, mint a kilencvenes években a videotékák polcain roskadozó megannyi olcsó Alien-koppintás.

A helyzeten az olyan akciósztárok sem segítettek, mint Karl Urban vagy Dwayne Johnson, és bár a fináléban a rajongókat megörvendeztették egy hosszú, belső nézetes szegmenssel a játék stílusában, ekkor már mindenki az óráját nézte, mikor szabadulhat ki végre a moziból.

Max Payne – Egyszemélyes háború (2008)

A fejlesztők eleinte egy sima lövöldözős játékban gondolkoztak, aztán a Mátrix sikere láttán beillesztették a bullet time funkciót, azaz képesek voltunk lelassítani az időt és így és egyedi, látványos koreográfiák mentén szanaszét lőni az ellent, ezzel az üdítő megoldással pedig igazi slágerrá vált a Max Payne a maga műfajában.

És hogyan kell feldolgozni egy olyan játékot, amely kilencven százalékban a tűzpárbajokról szól? Úgy tűnik, John Moore rendező szerint leginkább akciójelenetek nélkül, alig-alig sülnek el a fegyverek a filmben, az említett bullet time szekvenciára is a végső összecsapásig kell várni. Az adaptáció inkább az alapanyag végtelenül komor és pesszimista hangulatát próbálta megragadni, de nem sikerült az ügyetlen, súlytalan tálalás miatt, Mark Wahlberg pedig a félrecastingolás mintapéldája, távolról sem emlékeztet a depressziós és cinikus címszereplőre. Nem csoda, hogy a film anyagilag sem vált sikersztorivá, s bár nyilván franchise-t szerettek volna fabrikálni belőle, végül nem folytatták.

John Moore azonban nem állt le a kulturális bűnözéssel, sajnos lehetősége nyílt elkészíteni a Die Hard 5.-öt, amely végtelenül méltatlan búcsú Bruce Willis legendás karakterétől. 
 

Borderlands (2024)

Joggal lehetünk büszkék arra, hogy hazánkban sorra forognak a hollywoodi szuperprodukciók, idén a legjobb film kategóriájában két itthon készült alkotás, A brutalista és a Dűne: második rész is versenybe szállt az Oscarért, azonban a nagy számok törvénye alapján elkerülhetetlen volt, hogy az Arany Málna jelöltjeit is gyarapítsuk. Az azonos című számítógépes játék a képregényes hangulatával és groteszk humorával lopta be magát milliók szívébe, a Motel, a The Green Inferno és más szadista horrorokról híres Eli Roth rendező azonban jobban tette volna, ha marad a kaptafánál. A 110 millió dolláros költségvetés miatt nyilvánvalóan ezúttal nem élvezett olyan szabad kezet, mint a sajátos műfaji filmjei esetében, a rá jellemző extravagancia azonban még passzolhatott is volna az alapanyag elszállt stílusához, de csak idétlen vizuális és verbális poénokra futotta tőle, a Borderlandsből egyszerűen hiányzik az egyedi íz. A sivatagos posztapokaliptikus idegen bolygón játszódó film a szegény ember Mad Max-kalandjának hat, vagy éppen annak Disney-változatának, az alacsony korhatár-besorolás miatt ugyanis nem sok nyerseség fért bele, így inkább béna díszletekkel, maratoni, de súlytalan akciójelenetekkel, valamint, miként említettük, arcpirító viccekkel próbálják fenntartani a figyelmet.

Fogalmunk sincs, mivel lehetett Cate Blanchettet vagy Jamie Lee Curtist meggyőzni a szerződés aláírására, de nyilvánvalóan nem a forgatókönyvvel, az egyik karakter hangját adó, az Egy Minecraft-filmben főszerepet játszó Jack Black azonban elmondhatja magáról, hogy alig fél év leforgása alatt két borzalmas videójáték-adaptációban is szerepelt.

Kiemelt kép: Egy Minecraft-film. (Forrás: Intercom)