– Május 15. óta tölti be a rektori tisztséget. Melyek a legsürgetőbb célkitűzései?
– Az egyik legfontosabb feladatomnak az új szakok elindítását, különösképpen a zenekari mester- és posztgraduális képzést tekintem. Sok együttes keresett meg ugyanis, és világosan kiderült, az utánpótlás képzése elengedhetetlen. Ugyanakkor nem érzem szükségét, hogy a Zeneakadémia struktúráját alapjaiban forgassuk fel, a meglévő rendszer stabil, kiváltképp a szólistaképzés, büszkék lehetünk a tanárainkra, így elsősorban kiegészítések, frissítések szükségesek az innováció jegyében. És talán még fontosabb, hogy idén százötven éves az intézmény, ezt a gyönyörű jubileumot méltóképpen szeretnénk megünnepelni.
Fotó: Havran Zoltán
– Évekig tanított Japánban. Milyen különbségek vannak a két ország oktatási rendszere között?
– A Tokióban töltött évek alatt azt láttam, hogy rendkívül szoros kapcsolatot tartanak fenn az alap- és középfokú képzési intézmények. Az egyetemek mérete elképesztő, persze Japán lakossága tizenháromszorosa Magyarországénak. Ami viszont nálunk kuriózumnak számít, hogy rendkívül sok külföldi növendékkel büszkélkedhetünk, míg Japánban szinte kizárólag ottani hallgatók tanulnak, és egyetlen állami zeneintézmény van a fővárosban, a Tokiói Művészeti Egyetem (a Geidai), a többi mind magánegyetem. Előbbiben zajlik a legkiválóbb képzés, de
büszkén mondhatom, a Zeneakadémia színvonala felülmúlja, hiszen például nemzetközi rangsorban fényévekkel előttük járunk.
Ezt az elismeréseink is bizonyítják, nemrég tudtam meg például, hogy két volt növendékemet, Magyar Valentint és Balogh Ádámot olyan kiváló nemzetközi versenyekre hívták meg, mint a müncheni ARD és a svájci Clara Haskil.
– Mindketten kiváló zongoraművészek, de milyen karriert kínál azoknak a diákoknak a Zeneakadémia, akikből nem lesznek sikeres szólisták?
– Egy évfolyamból valóban csak egy-két hallgató fut be szólistaként, de nem mindenki erre a karrierútra törekszik. A fentebb említett zenekari képzésen túl az is opció lehet, hogy akik eleve pedagógusok szeretnének lenni, azok művésztanári diplomát szereznek, és zeneiskolákban, konzervatóriumokban oktatnak; a legkiválóbbak pedig a Zeneakadémián.
– Hol helyezkedik el az intézmény a nemzetközi rangsorokban?
– Előkelő helyet foglalunk el: a rangos QS Rankings szerint világszinten a 24. helyen állunk, ezen belül a szűkebb, zenei kategóriában a 12. helyen vagyunk, az EU-ban pedig a negyedikek, magunk mögé utasítva olyan rangos intézményeket, mint a lyoni Conservatoire, a svéd és a norvég zeneakadémiák, valamint a zürichi, lipcsei és a berlini zenei egyetemek, továbbá a kelet-közép-európai zeneakadémiák. Zongoraművészként különösen büszke vagyok a tanszékünkre: hihetetlen öröm számomra, hogy olyan kollégákkal dolgozhatok együtt, mint Várjon Dénes, Némethy Attila, Dráfi Kálmán, Kemenes András, a fiatalabb generációból pedig Ránki Fülöp vagy Balázs János.
A hallgatóink folyamatosan kimagasló eredményeket érnek el nemzetközi versenyeken.
A külföldi kapcsolataink is kiemelkedőek: az ének tanszékünk például nemrég Berlinben koncertezett, a Hanns Eisler Egyetemen, szeptemberben pedig ők látogatnak hozzánk. A zongora tanszékre például legutóbb a New York-i Juilliard School tanszékvezető professzora, Yoheved Kaplinsky látogatott el mesterkurzust tartani, ami óriási megtiszteltetés; ő lesz a Zeneakadémia idei Bartók Világversenyének zsűrielnöke is.
– Mennyiben segíti pedagógusi munkáját a sikeres nemzetközi karrierje?
– Fontos, hogy a növendékek lássák, a tanáruk aktív művészként is tevékenykedik, mert a koncertek során szerzett tapasztalatokból sokat tanulhatnak. A mai napig fellépek szerte a világban Japántól New Yorkig, célom, hogy az évek során felépített kapcsolati tőkém a diákok javát is szolgálja, hogy lehetőségük nyíljon részt venni nemzetközi versenyeken vagy éppen mesterkurzusokon. Magam is rendszeresen zsűrizem rangos megmérettetéseken, és örömmel ajánlom a növendékeimet olyan művészeknek, akiket jól ismerek. Legutóbb több tanítványom bekerült a bonni Beethoven-versenyre és az amerikai Van Cliburn-zongoraversenyre is. A Bartók-világversenyre pedig nagyon sok tanárunk növendéke jelentkezett, és bízom abban, hogy díjakkal térnek majd haza.
– A tehetségen, szorgalmon és a nemzetközi kapcsolatépítésen kívül mi az, ami még fontos egy sikeres zenei karrierhez?
– Ezeken felül néha apró részleteken múlik, hogyan alakul valakinek a pályája. Például azon, hogy egy koncertjére ellátogat egy fontos impresszárió vagy menedzser, aki felfigyel rá és elindítja a nemzetközi karrierjét. Kötnek vele egy lemezszerződést, vagy egy ismert karmester meghívja a turnéjára. Mi is minden erőnkkel támogatjuk a növendékeinket: nemrég meghívást kaptunk az Oszakai Világkiállításra, engem ért az a megtiszteltetés, hogy a klasszikuszenei nap művészeti vezetője lehetek. Erre egy magyar–japán kamarazenekart állítottunk össze a Zeneakadémia hallgatóiból. A karmester japán lesz, az énekes szólistánk pedig Katoh Hiroko, az Operaház tagja. A koncert a Zeneakadémián is elhangzik, Oszakában pedig ugyanezzel a magyar műsorral lépünk fel.
Óriási lehetőség, hogy tizenkilenc-húsz éves hallgatóink már zenekari művészként léphetnek fel egy világkiállításon.
Én Chopin f-moll zongoraversenyét fogom játszani, ami különösen népszerű Japánban.
– Egyébként is fontos az ön számára a keleti nyitás. Ezen a téren milyen lépéseket tervez?
– Már eddig is komoly eredményeket értünk el a nemzetköziesítésben. Kínában, Vencsouban létrejött az első Liszt Ferenc Nemzetközi Zenei Központ, amely előképző iskolaként üzemel, Kodály-módszeren alapuló oktatást nyújtva, nemcsak hangszeres, hanem szolfézstanítással is. Célunk, hogy minél több kínai diák jusson el hozzánk, miként az Japán esetében már megvalósult Szapporóban, Tokióban és Gifuban, az ottani kurzusok révén. Július végén rendezzük meg az első Liszt–Bartók-fesztivált Vencsouban, ének tanszéki kollégákkal közösen: mesterkurzusokat és koncerteket tartunk, jelen lesznek valamennyi kínai egyetemről neves professzorok, valamint amerikai és európai egyetemek képviselői, továbbá magyar tanárok. A jövőnk szempontjából kulcsfontosságú, hogy összekössük Európát és Ázsiát, immáron Japán mellett Kína, és reményeink szerint Dél-Korea révén is.
– Több kiváló kollégájával együtt pályázott a rektori posztra. Ez a versenyhelyzet nem terhelte meg a szakmai kapcsolatukat?
– Kicsi ez a világ, mindenki ismer mindenkit. Bár még nem játszottam együtt Győriványi Ráth Györggyel, de régóta ismerjük egymást. Kelemen Barnabással többször is színpadra léptem, felléptem a fesztiváljukon, sőt a Kelemen Kvartettel is játszottam. Természetes, hogy egy pályázat versenyhelyzetet jelent, de ez olyan, mint egy nemzetközi zenei verseny: rivalizálunk, de utána illik kezet nyújtani a győztesnek. Kelemen Barnabás az elsők között gratulált nekem, én is így tettem volna fordított esetben, sokat beszélgettünk is azóta. A zene összeköt bennünket, nagyon tisztelem a művészetét, a kvalitásait és az eddigi eredményeit, ezen semmi nem változtathat.
– Melyik volt a legfontosabb pont a pályázatában?
– Külön hangsúlyoztam benne, hogy rendkívül fontos a szakma egységes összefogása, a komolyzenei hivatás megbecsülésének és a művészi presztízsnek a visszaállítása. Az elődeink mind azon dolgoztak, hogy a magasművészet mindenkihez eljusson. Miként Kodály Zoltán mondta, „legyen a zene mindenkié.” Az a feladatunk, hogy a zenét ne csak tanítsuk és játsszuk, hanem el is juttassuk mindenkihez.
– Hogyan lehet a rektori feladatkört összeegyeztetni a tanítással, a zongoraművészi hivatással és a családi élettel?
– Nehéz feladat, a nap huszonnégy órája kevés – sokszor este kilenc után megyek haza, előfordul, hogy utána még éjfélig gyakorlok, majd reggel már újra itt vagyok, ez a pozíció nagyon tudatos időbeosztást és rendszerezett életvitelt kíván. Szeretném a tanítás és a koncertezés, valamint az intézményvezetés egészséges egyensúlyát megteremteni. Ugyanakkor nem szeretném a művészeti önkifejezésemet teljes mértékben háttérbe szorítani, hiszek abban, hogy annak is részének kell lennie egy rektor életének. Liszt Ferenc példája lebeg előttem: egyszerre volt zeneszerző, zongoraművész, pedagógus, karmester, iskolaalapító. És mindemellett körülbelül négyszáz növendéket tanított élete során, ráadásul egy olyan korban, amikor még nem volt repülő, hanem lovashintón járta végig Európát és koncertezett szerte a kontinensen. Vagy ha a saját doktoriskolai mestereimre gondolok, Vásáry Tamás vagy Kocsis Zoltán egyszerre voltak karmesterek, zongoraművészek, pedagógusok, sőt zeneszerzők is. Erre a teljességre törekszem, ebben hiszek.
Kiemelt kép: Farkas Gábor (Fotó: Havran Zoltán)
